Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült.
Zsidókhoz írt levél 1,1-3
Ünneplő Gyülekezet!
Egy idős rabbi unokája együtt játszott a szomszéd kisfiúval a kertben. Bújócskáztak, és a sor most a rabbi unokáján volt, ő keresett búvóhelyet. Jó elbújt, és várta, hogy mikor fogja a barátja megtalálni. Már várt egy ideje, és nagyon örült annak, hogy ilyen jó rejtekhelyet sikerült találnia, de amikor már negyed órája gubbasztott a rejtekhelyén, kezdett elbizonytalanodni. Még várt pár percet, azután előmászott a rejtekhelyéről. Hiába nézelődött, hiába kiáltott a barátja után, semmi válasz. A szomszéd bácsitól tudta meg, hogy a barátja nem keresi már őt, hanem hazament. Sírva, hüppögve mesélte a nagyapjának a szomorú történetet a kis unoka. Az idős rabbi pedig ezt felelte neki: „Isten ugyanerről beszél, amikor ezt mondja: Elrejtőzöm, de senki sem keres engem.
Martin Buber története azt mondja el nekünk, hogy Isten, rejtőzködő Isten, aki szeretné, ha megkeresnénk, ha megtalálnánk őt.
Ez a rejtőzködő Isten kép egyezik az ember mindennapi tapasztalatával. És ez nem csak azoknak az embereknek a tapasztalata, akiket nem is érdekel Isten, hanem azoké is, akik keresik, akik meg akarják találni őt. Isten elbújik előlünk, elrejtőzik az ember elől, sokszor olyan tökéletesen, hogy az ember már arra gondol, talán nincs is…
Gondoljunk csak bele, hányféle szükséghelyzetet, tragédiát, elveszett sorsot, életet tudnánk felsorolni, ahol Isten jelenlétének a hiánya érthetetlen, fájdalmas tapasztalat. Betegségben, gyászban, hányszor kiáltaná az ember a zsoltárossal együtt: Hol vagy Isten? Miért rejted el magad? Isten nem megfogható, nem tapasztalható, nem látható, hallható, nem egyértelmű a jelenléte az életünkben. Ráadásul a legtöbbször olyan helyzetekben, amikor nagyon is szükség lenne erre a valóságos jelenlétre. Mai igénkben pedig ezt hallottuk: Ő Isten dicsőségének kisugárzása! Hol van ez a sugárzás? Hol van ez a dicsőség ma, tapasztalhatóan körülöttünk?
Már maga a karácsonyi történet is ilyen rejtőzködő, visszafogott, feltűnést kerülő esemény. Amikor az Isten emberré lesz, akkor egy síró csecsemőben, egy eldugott kis falucskában, egy istállóban születik meg? Kinek jutna eszébe az Isten valóságát pásztorok és birkák között keresni? Kinek jutna eszébe az Isten sugárzó dicsőségét egy istállóban, egy etetőjászolba rejteni?
És mégis! A hitnek valahogy van egy ilyen szemüvege, egy ilyen „csakazértis” szemüvege, amin keresztül látja a világot. A hit nem egyszerűen a történésre figyel, hanem megpróbál a dolgok, az események, a személyek mögé látni, és nagyobb távlatban érteni mindent.
Jézus születése önmagában érdektelen esemény maradna. Jézus élete és kereszt halála igazából egy bukás, egy vereség szomorú története lenne. De! mindez Jézus feltámadása, megdicsőülése, mennybemenetele távlatában már egészen mást jelent, más értelmet kap!
Ezért van nehéz dolgunk akkor, amikor Istent keressük. Mert Isten megértéséhez nagy levegőt kell vennünk. Legalább akkorát, amekkora kitart, vagy legalább is közelít egy vég-telen Isten lélegzetvételével. A pillanatban felismerni Isten valóságát sokszor lehetetlen. Hogy a pillanattal mit kezd, mi szerepel az Ő tervében, azt ki kell várni, azt csak távlatokban kell elképzelni.
Ugyanúgy, mint ahogyan a napkeleti bölcseknek is óriási fantázia kellett ahhoz, hogy egy istállóban a jászol mellé térdelve elhiggyék azt, hogy ez a síró csecsemő a várva várt nagy király, akinek megjelenését még a csillagok is jelezték!
Erről szól a hitünk. A pillanat ellenére rábízni magamat Istenre, hinni abban, hogy az ő kezében vagyok és maradok, bármi történjék is. Rábízni magunkat Istenre. Hinni abban, hogy bár a pillanat nem igazolja az ő jelenlétét, ő mégis jelen van, mégis igaz és hűséges, és jót kezd az emberrel. Ez nagyon nehéz úgy, hogyha nem ismerhetjük őt közelebbről. A feltétlen bizalmunk megszületéséhez nem maradhat mindig ennyire távol, ennyire elrejtetten, ennyire megismerhetetlenül!
És ezért olvassuk a karácsonyi üzenet másik fontos kijelentését a Zsidókhoz írt levélből: Jézus nem más, mint Isten lényének képmása! A képmás szó eredetileg valami olyasmit jelent, mit a pecsét lenyomata. Amikor a régi pecsétnyomót belenyomták a viaszba, és a forma, a rajzolat megjelent, megformálódott a viaszban.
Hadd meséljek egy másik történetet. Történetünk az egyszeri szegénylegényről szólt, aki elindult világot látni, és amikor már nagyon régóta ment, mendegélt, egyszer csak meglátott maga előtt egy óriást! Annyira megijedt a mi emberünk az óriástól, hogy azonnal el akart volna szaladni, az óriás azonban rimánkodva, könyörögve kiáltott hozzá: Kérlek, könyörgök, ne fuss el előlem! És látja ám a mi emberünk, hogy az óriás közeledik felé, de lássatok csudát, minden lépéssel, amivel közelebb került hozzá, egyre kisebb és kisebb lett. Mire odaért hozzá, éppen akkora lett, mint egy egyszerű ember. „Tudod, szólalt meg az óriás, minden embernek van egy titka. A legtöbb ember, ha távolodik tőled, egyre kisebbnek látszik. Nálam ez éppen fordítva van. „Minél távolabb vagyok tőled, annál hatalmasabbnak látsz, és minél inkább közel kerülök hozzád, annál inkább látod igazi valómat!”
Ezt az utolsó mondat akár Isten szavaként is elhangozhatott volna. Minél távolabb vagyok tőled, annál hatalmasabbnak látsz, és minél inkább közel kerülünk egymáshoz, annál inkább megismered igazi valómat! Ezen a történeten keresztül érthetjük meg, hogy a rejtőzködő, a pillanat eseményeiben felismerhetetlen és érthetetlen Isten, hogyan és miért jön egészen közel hozzánk egy gyermekben, Jézus születésében.
Ahogyan János evangéliumában olvassuk: Aki engem lát, az Atyát látja! Akit tehát Jézusban megismerünk, az nem más, mint az Atya, az életünket kezében tartó Isten, aki sokszor távolinak, elérhetetlennek, megfoghatatlannak tapasztalunk. Az igazi arca ennek az Istennek ott van Jézus életében és szavaiban. És ez az arc, felismerhető lesz akkor, amikor betegeket gyógyít, amikor sorstalan emberek életét formálja át, amikor bűnös embereket szabadít fel a bűnbocsánatban, amikor felkarolja a kitaszítottakat, amikor megalázott, megbélyegzett embereket vesz pártfogásába.
Ilyen az Isten valójában!
És hűsége végtelen az ember iránt. Amikor az életét kell adnia, akkor is hűséges marad! Sőt még a halál után is elmond Jézus, az Isten valóságának képmása valamit nekünk, embereknek: feltámadásában megmutatja, hogy Isten valósága nagyobb a halál valóságánál.
Ez karácsony csodája! Az az Isten, akit nem látsz, aki oly sokszor távoli, megfoghatatlan, és felfoghatatlan, aki az élet pillanatnyi eseményeiben elrejtőzködő Isten, ő az, aki egészen közel jön, megszületik, emberré lesz Jézus Krisztusban. Teszi ezt azért, hogy a távolságból közelség legyen, a hatalmas óriásból, ember legyen, az elrejtőzködő Istenből az az Atya legyen, akire rábízhatod az életed.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése