2019. október 14., hétfő


Legyen meg!


Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!
Hallgassa meg az ünneplő gyülekezet azt a szent Igét, és amit megírva találunk Királyok első könyve 17 fejezet 18-24. versek, a következő képen:
Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház úrnőjének a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is lélegzett.  Az asszony így szólt Illéshez: Mi bajod van velem, Isten embere? Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat?  Ő ezt mondta neki: Add ide a fiadat! És kivette az öléből, felvitte a felső szobába, ahol lakott, és az ágyra fektette.  Majd az Úrhoz kiáltott, és ezt mondta: Istenem, Uram! Még bajt is hozol erre az özvegyre, akinek én a vendége vagyok, és megölöd a fiát?!  Azután háromszor ráborult a gyermekre, és így kiáltott az Úrhoz: Istenem, Uram! Térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe!  Az Úr meghallgatta Illés szavát, a lélek pedig visszatért a gyermekbe, és az föléledt.  Illés ekkor fogta a gyermeket, levitte a felső szobából a házba, odaadta az anyjának, és ezt mondta Illés: Nézd, él a fiad!  Az asszony így felelt Illésnek: Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a te szádban az Úr igéje!

1.     Csoda

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! A sareptai özvegyasszony története talán mindenkinek ismerős. Ez az asszony a fiával élt Sareptában egy olyan időszakban, amikor nagy volt az éhínség ezen a területen. Illés prófétával találkozik, aki segítséget, szállást és étkezést kér tőle. Az asszony tudja, hogy alig van valamijük, de mégis megosztja a prófétával azt a kevés olajat és lisztet, hogy utána közösen várják ez elkerülhetetlent, az éhhalált.
De csoda történik abban a házban, ugyanis mindennap újra termelődik a liszt és az olaj, és minden nap tudnak enni, és így életben tudnak maradni, a legnagyobb éhínség közepette is. De az átélt csodák mellett történik egy tragédia is ezzel a családdal. Az asszony egyetlen fia nagyon beteg lett és meg is halt. És ott áll az ez asszony tehetetlenül megannyi kérdéssel a szívében.
Mi bajod van velem Isten embere? Azért jöttél, hogy emlékeztess a bűnömre? Azért jöttél, hogy megbüntess? Hogy elvedd a fiamat? Miért teszed ezt velem?

2.     Miért?

Miért? Olyan kérdés ez, amely mindannyiunk életében benne van. Miért vannak természeti katasztrófák? Miért vannak háborúk? Miért van éhezés, szegénység? Miért vannak gyógyíthatatlan betegségek? Miért kell szenvednie az embernek, egy gyermeknek?
Ha van Isten, miért nem tesz ezek ellen? Miért büntet bennünket? Miért veszi el azt, akit szeretünk? Miért?
Illés próféta nem válaszol az asszonynak, nem akarja, vagy nem tudja védeni sem magát, sem Istenét. Egyszerűen csak felviszi ezt a gyermeket a felső szobába, és elkezd kiabálni az Istennel. Kérdőre vonja őt, miért kell elvennie ennek az asszonynak az egyetlen támaszát, a gyermekét. Ő, akiről azt gondolnánk, hogy szorosabb kapcsolata van az Istennel, hogy több mindent tud róla, ő is döbbenten áll az események előtt.
Nekem is sokszor felteszik ezt a kérdést, én is sokszor hallom a vádlást, miért engedi ezt az Isten, miért kell ennek így lennie. 
És nagyon sokszor én sem tudok mit mondani. Nem tudok mit mondani az anyának, aki siratja a gyermekét, a gyermeknek, aki siratja az anyját. Nem tudom és nem is akarom védeni az Istent, vagy saját magamat. Sőt nagyon sokszor én magam is vádolom, kérdezem és kérlelem az Isten. Miért történnek ezek?
Az Istennel való kapcsolatunkban az is a csodálatos, hogy megtehetjük, hogy kérdőre vonjuk az Őt, hogy vádoljuk, hogy kiabálunk vele, hogy ordítunk.
Hiszen neki elmondhatjuk minden bánatunk, keserűségünk, fájdalmunk. Nem fog elfordulni tőlünk. Az Isten nem olyan dölyfös, hogy csak a hízelgést, a köszönöm, a dicsőítést hallja és látja. Meghallgatja a jajj kiáltásainkat is, panaszunkat, ismeri fájdalmunkat. Látja szenvedésünket.
Egyszer egy ismert keresztyén orvost kérdeztek meg, egy haldokló gyermek ágya mellett a kétségbe esett szülei. Miért engedni ezt az Isten? Hol van ilyenkor ez Isten? Ez az orvos, ugyanúgy összetörve, csak ennyit tudott mondani: itt sír együtt velünk…
Vannak az életben olyan helyzetek, amikor nem tudunk mit tenni. Emberi erőnk, akaratunk, tudásunk végére érünk. Nem segíthet sem pénz, sem hatalom, sem orvostudomány. Nem marad semmi más csak a hit, az imádság, az Istennel való kapcsolat.
Ahogyan Illés is imádkozott, nem tudott mást tenni, csak háromszor ráborult erre a gyermekre és imádkozott a csodáért.
Itt ebben a történetben megtörtént a csoda, feltámadt a gyermek. És az édesanya boldogan mondja, most már tudom, hogy az Isten embere vagy! Most már…
Hányszor vagyunk mi is így. Majd, ha megtörténik a csoda akkor elhisszük, hogy megéri az Istenben bízni, neki hinni. Hiszem, ha látom, mondta Tamás is, aki Jézus tanítványa volt. Majd, ha velem is megtörténik, ha megfoghatom a sebeit, akkor elhiszem, hogy feltámadt, elhiszem, hogy van ereje.
És ha valóban átéljük a csodát, akkor mindennél boldogabbak vagyunk, akkor nem azt kérdezzük, hogy miért pont nekünk sikerült, hanem egyszerűen csak örülünk.
De mi történik akkor, ha nem akar jönni a csoda? Ha imádkozunk, kérünk, könyörgünk, de semmi sem történik? Hogy lehet ilyenkor elfogadni az elfogadhatatlant? Hogy lehet a veszteségben megnyugodni? Hogy lehet a gyászt feldolgozni?

3.     Legyen meg

Ilyenkor sem marad semmi más, csak Isten és én, és a közöttünk lévő kapcsolat, az imádság. Szüntelenül imádkozzatok, mondja az Isten igéje. Örömben és bánatban, jó időben és rossz időben. Kérve, köszönve, keseregve, vádolva. Szüntelenül imádkozzatok. Van, amikor egyszerűen nem marad más.
Maga Jézus is ezért tanította a Miatyánk imádságot, hogy bármikor megszólíthassuk az Istent. Van ebben az imádságban egy nagyon súlyos mondatrész: legyen meg a Te akaratod…
Nagyon nehéz ezt szívből és hittel kimondani. Mert mi van akkor, ha én nem azt akarom, amit az Isten? Hiszen én azt akarom, hogy csoda történjen, hogy mellettem maradjon a szerettem, a házastársam, hogy meggyógyuljon a gyermekem, meggyógyuljon a szülőm.
Legyen meg a te akaratod…
"Legyen meg a Te akaratod! “
Ha elkerülnek gondok, bánatok,
könnyű kimondani. De ha nehéz
órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik, a lélek zokog,
ha éjszakának tűnnek nappalok,
eltördelni mégis a mondatot,
hogy "legyen meg a te akaratod! “?

Inkább sikoltanék: "Atyám, ne, ne!
Miért kell ennek így történnie? !“
Szívem keserű lázadásba jut,
ha érthetetlen előtte az út.
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket:
"Én Istenem, hát ez a szeretet? !“

Aztán elcsitul: "Bocsáss meg, Atyám!
Te szeretsz engem híven, igazán.
Kínban vergődő szívvel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Ellenemre is véghez viheted,
de szívem attól nem lesz csendesebb.
Taníts meg hát szívből kiáltani
ne csak szájjal, de szívvel mondani:
"Ahogy te akarod, ne ahogy én! -
A békesség csak így lesz az enyém.

Lehet az út tövises, meredek,
amerre vezetsz, bátran mehetek.
S mindennapi kérésem az marad:
"Add, hogy csupán Téged kívánjalak! -

"Legyen akaratod-, ha nap nevet.
"Legyen akaratod-, ha éj temet.
Legyen most és mindörökké! Igen!
Fogd meg a kezem, fogadd el a szívem!
Ha utam célját el is takarod:
Hiszek! Legyen ahogy Te akarod!

Nem most már hiszek, hanem hiszek, ha könnyű, ha nehéz. Hiszek akkor is, ha fáj, ha minden elveszett. Hiszek, mert tudom, hogy ha könnyű, ha nehéz, az Isten nem hagy engem magamra, hanem velem örül és velem együtt sír. Tudja, hogy mi az öröm, és milyen a veszteség, és azt akarja, hogy higgyük, Ő nem akarja senkinek a szenvedését, a veszteségét, a gyászát. Nem akarja, senki halálát, hanem hogy éljen. Éppen ezért jött Jézus Krisztus erre a földre, hogy elvegye a halál hatalmát, és örök élettel ajándékozzon meg mindenkit ezen a földön.
Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban, mindannyian várjuk a csodát, van, aki már egy kisebb csodának is örülne, és mindent megváltoztatna, valaki valami nagyon nagyra vár. Várjuk a csodát, reménykedünk, mert szükségünk van a reményre. Hol szükség, ott Isten. Hol Isten ott áldás, hol áldás, ott béke, hol béke, ott szeretet, hol szeretet, ott hit. Hol hit, ott szívből ki tudjuk mondani: Legyen meg a Te akaratod.
Ámen


2019. június 3., hétfő

"Uram jó nekünk itt lenni" Mt 17,4


Kárnyáczki Eszter és Szöllősi István Sándor iktatásán elhangzott prédikáció


Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Hallgassa meg az ünneplő gyülekezet azt a szent Igét, amit erre az alkalomra választottunk, és amit megírva találunk a Máté írása szerinti evangélium 17. fejezetének 4. versében, a következő képen:„Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lenni!” Ámen! Eddig Isten írott Igéje.
Majdnem két évvel ezelőtt, 2017 júliusában bemutatkozásunk alkalmával szolgáltunk először itt a pilisi evangélikus templomban. Az istentisztelet és a közös beszélgetés után körbejártuk a gyülekezet hatalmas területét, és megnéztük a lelkészlakást is. Le voltunk döbbenve, hogy mekkora ez a lakás, és hogy hogyan fogjuk bebútorozni, hiszen előzőleg 40m2-en laktunk. A körbevezetés után püspök úr megkérdezte tőlünk: jó lesz nektek itt? Nem igazán tudtunk válaszolni, csak zavartan mosolyogtunk és bólogattunk. Kérdéseink se voltak a hirtelen találkozásban.
Majdnem kétezer évvel ezelőtt, nem tudom, pontosan melyik év melyik hónapjában, a Megdicsőülés Hegyén is afféle bemutatkozó látogatás történt. Történelmi pillanat volt ez, hiszen az egész Szentírásban egyedül itt olvashatunk arról, hogy próféták és apostolok személyesen találkoztak egymással. (Ez egyébként legalább olyan humoros jelenet lehetne, mint amikor Benedek és Ferenc pápa beszélgetnek.) Igaz, Péterék nem szóltak közvetlenül Mózeshez és Illéshez: a régi és az új szövetség közti diplomáciai kapcsolattartó Jézus Krisztus volt. Az apostol-tanítványok nem is igazán tudtak sok mindent hozzátenni ehhez a beszélgetéshez, hiszen legalább annyira sokkolta őket Uruk és Mesterük teljes dicsőségének a látványa, mint minket a roppant mennyiségű pilisi egyházi ingatlan 2017 júliusában. Ekkor még olyan színtelen volt minden, mint a Meghívó, amit erre a mai napra terveztünk meg.
Beköltözésünk, és a gyülekezetben való szolgálatunk megkezdése után gyorsan teltek a hetek és a hónapok. Sok mindent és mindenkit meg kellett ismernünk, fel kellett vennünk a tempót, és olyan szolgálati területeken kellett helyt állnunk, amelyben nem voltak tapasztalataink. Sok emberrel találkoztunk, és a beszélgetések folyamán újra és újra előjött a kérdés: Jó lesz itt nektek? De voltak olyanok is, a bátrak, vagy optimisták, akik nem kérdezték, hanem kijelentették: jó lesz itt nektek! De mi még mindig csak zavartan mosolyogtunk és bólogattunk, ezer kérdéssel – és még kevés válasszal.
Nem tudni pontosan, hogy mennyi időt töltöttek Jézus és a tanítványai a Megdicsőülés Hegyén. Nem tudom, hogy Péterék hogy voltak vele, de Eszter és én ezernyi kérdéssel fárasztottuk volna a régi prófétákat. Az én kedvenc prófétám Illés – ezt lassan már minden hittanosunk tudja. Szerintem ő a legmenőbb: szóval minimum, hogy kértem volna tőle egy autogramot, és néhány jó tanácsot is a missziói szolgálatot illetően. Ezen kívül, a legnagyobb alázattal, de beadtam volna neki az igénylési kérelmet egy olyan szolgálati járműre, mint ami őt a mennybe vitte – azzal biztos nem történhet baleset. Eszter pedig nyilván Mózessel diskurált volna mindenféle alkalmazott gyülekezetvezetési- és hétköznapi csodatevési praktikákat illetően. Ezen kívül lehet, mondom: lehet, hogy egy égő csipkebokrot is kért volna Mózestől – ebben a hatalmas templomkertben el is férne. Talán valahogy így történt volna. Legalábbis gondoljuk, hogy így lett volna. Valójában ugyanúgy meg lettünk volna szeppenve, mint ahogyan a tanítványok Uruk és Mesterük dicsőségében. Valahogy úgy, mint ahogyan tényleg meg is voltunk szeppenve. Az első pilisi tapasztalatok színárnyalatai viszont már biztató képet kezdtek megfesteni.
Azután elkezdtek kialakulni a személyes kapcsolatok. Történeteket, életeket, sorsokat ismertünk meg. Részesei lehettünk örömünnepeknek, búcsúzásoknak. És a zavart mosolygást felváltotta valami más. Valami őszinte, valami személyes. Csodát éltünk meg. Na, de nem annak a csodáját, hogy mi milyen szuper lelkészek vagyunk, hogy milyen jól végezzük a szolgálatunkat, mert ez nincs is így. Hanem annak a csodáját éltük át, hogy annak ellenére, hogy sokszor nem jól végezzük a dolgunkat, elrontunk valamit, mégis rengeteg áldást kaptunk.
A tanítványok hogyan élték meg a csodát? Esetlenül, mint ahogy Péter is felmérte a helyzetet a sátraival.(Inkább nekünk ajánlotta volna fel a sátrait, jól jöttek volna.) Esetlenül, mint ahogy mi kezdtük a gyülekezeti lelkészi szolgálatunkat. De a csoda éppen attól csoda, hogy nem tőlünk függ, hanem a Mindenható Isten adja. És tényleg: Pilisen minden nap egy csoda. Pláne, ha a problémákra a pilisi Testvérekkel együtt találjuk meg a megoldásokat. Ezek a legszebb színek: a hétköznapi csodák színei. A csodákban még az is jó, hogy nem a sikeres helyzetek, hanem a nehéz, küzdelmes, gyakran szomorú helyzetek idézik elő a csodát – gondolhatunk itt az özönvíz utáni szivárványra, vagy a húsvét hajnalának első fénysugaraira. Vagy gondolhatunk éppen Krisztus Urunk színelváltozására, amit oltárképünkön is láthatunk. Vajon milyen színárnyalatok vannak e pompás történet hátterében? Az általunk választott vezérige előtti fejezetben Péter előbb megvallja hitét, amiért őt Jézus boldognak mondja; majd rögtön ezután, amikor Jézus először szól nyíltan haláláról és feltámadásáról, és Péter fogadkozni kezd, Sátánnak nevezi őt, mert botránkoztatóak a szavai. Bizony, a kevésbé szép színek is színek, amiknek éppen úgy helyük van a palettán. Talán éppen ezek a kontrasztok teszik széppé a szépet, és örömtelivé az örömtelit.
Sokat gondolkodtunk rajta, hogy melyik bibliai ige fejezné ki legjobban azt a sok mindent, ami bennünk van, amit érzünk, és amit szeretnénk átadni. Szerettük volna, hogy látható és hallható legyen benne a kapcsolat, kettőnk kapcsolata, a gyülekezettel való kapcsolat, és legfőképpen az Istennel való kapcsolat. Voltak próbálkozások, de valahogyan egyik sem volt az igazi mindaddig, amíg SzIS-t meg találta tökéletes ige: „Uram, jó nekünk itt lenni!”
Sokat gondolkodhattak a Testvérek is azon, hogy mi köze a színes ceruzáknak ehhez a komoly alkalomhoz, és ehhez a bibliai igéhez? Gondolom, hogy a Testvérek hamar rájöttek a meghívón lévő színező és a színes ceruzák közti gyakorlati kapcsolatra: ha unalmas a prédikáció, akkor lehet színezni. Semmi baj: vállaljuk a felelősséget, hiszen ez a témaválasztás valóban a mi feladatunk volt, mint ahogyan a lelkészválasztás a gyülekezeté, valamint az illetékes egyházi szerveké. Ezzel a kis színezővel lett tökéletes a kép, mert a csodás, de mindenek előtt „élet-szagú” színek középpontjában nem emberi tényezők, hanem az egyetlen és legfontosabb, a mennyei tényező: Jézus Krisztus áll. Mert a hitbéli kapcsolatot nem a pilisi lelkészek, nem a gyülekezet presbitériuma, vagy közgyűlése, nem a zsinat, nem a püspöki, vagy esperesi hivatal határozza meg. Egyedül az Egyház Ura, Jézus Krisztus az, aki a csodát, a találkozásokat, az épülést, és a színek harmóniáját adja. Tőle kérünk és remélünk minden jót, hogy a gyülekezettel együtt adhassunk hálát, Péter apostol szavait kölcsönözve: „Uram jó nekünk itt lenni!”
Ámen! Imádkozzunk!Úr Jézus! Köszönjük neked életünk megannyi csodáját és színeit. Kérünk téged, hogy az életünkben mindig te állj középen, hogy egyedül tőled várjunk mindent jót. Kérünk, álld meg a gyülekezetet, és ezt a várost, hogy minél többen mondhassuk: Urunk jó nekünk a te közeledben lenni. Ámen!


2019. január 21., hétfő


Békesség Istentől

Újév

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!
Hallgassa meg az ünneplő gyülekezet azt a szent Igét, melyet egyházunk a mai ünnepnapra kijelölt, és amit megírva találunk a Zsoltárok könyvének 34. fejezetében,
a 15. versben, a következő képen:
Ámen. Eddig Isten írott Igéje.

1. Boldogok

Kedves Testvéreim! Szeretett Pilisi Gyülekezet!
Vannak szavak, amelyek sohasem kopnak el, sohasem veszítenek fényükből; minél többször halljuk vagy mondjuk, annál többet jelentenek számunkra. Ilyen értékes, közös kincsünk a békesség is. Lényünk legmélyéből vágyakozunk utána, mert olyan számunkra, mint a falat kenyér az éhezőnek és a pohár víz a szomjazónak. Nélküle az élet boldogtalan, értelmetlen. Rohanó, idegfeszültséggel, ezernyi gonddal megterhelt világunkban koldusai vagyunk a békességnek. Nem mi teremtjük meg a békét, de igenis, tehetünk érte. Erről szól ez a rövid, de annál tartalmasabb zsoltárvers, amely a 2019-es év vezérigéje lett.
Jézus boldognak mondja azokat, akik békét teremtenek. Jézus az Isten fiainak nevezi a béke munkásait. Azokat, akiket egyébként lelki szegénynek is mondanak, mert ha emberektől talán már nem is, de Istentől még jót remélnek, Aki végül a mennyek országát ajándékozza nekik. Azokat, akiket amúgy gyakran azon kapunk, hogy már megint pityeregnek valami miatt, de senki ember fia nem tudja őket jobb kedvre deríteni, mert az ő lelkük egyedül Istennél csendesül el, Aki Szent Lelkével vigasztal. Azokat, akiket a legtöbben ostoba birkának tartanak, csak mert nem háborodnak fel a kisebb-nagyobb sérelmeken, hanem csak szép és csendes szelídséggel Isten kezébe helyezik az ítélethozatalt, Aki nem csak a haragos szomszédot, hanem az egész világot megnyeri nekik. Azokat, akiket mardosó éhségként gyötör az igazságtalanság, ami a lelki szegényekkel, a sírókkal és a szelídekkel esik meg nap, mint nap, és imáikban egyre csak az Isten igazságát kérik, amely végre békével tölthetné el kiéhezett szívüket. Azokat, akik átérzik mások fájdalmát, és nem tetézik a már amúgy is egekig érő bajt, de nem is mennek el mellette, mert hiszik és tudják, hogy jó cselekedeteikkel az irgalmas Isten munkálkodik a világban. Azokat, akiknek a szíve mindezen sok gyötrelem után is tiszta marad, mert ők majd színről-színre meglátják az Istent. Hát nem ez lenne a keresztyén ember célja? Felhagyni a rosszal, helyette inkább jól cselekedni? Imádságos hittel kérni az Isten útmutatását, hogy rövidke földi utunk során ne csak a saját lelkünk nyugalmára törekedjünk – vajon meddig lehetnék én a nyugalom szigete, ha körülöttem a harag vad hullámai tombolnak?

2. Békések

A lelki nyugalom annyira fontos az életben, hogy az emberek szinte bármit megtennének azért, hogy megtalálják. Egzotikus helyekre utaznak méregdrága pénzen, agypusztító drogot szippantanak az orrukon keresztül, ezoterikus módszerekkel kísérleteznek, egyszóval mindenféle dolgot kipróbálnak, hogy békére leljenek. Viszont az igazság az, hogy ezen a világon csak nagyon kevesen vannak békességben önmagukkal. A legtöbb ember rengeteg stresszt, aggodalmat, feszültséget cipel. Lelkipásztorként észrevettem, hogy három dolog van, ami el tudja rabolni a békességünket:
1) Amikor nem tudjuk befolyásolni a körülményeket - Életed nagy részét nem te irányítod. Órákon át ülsz egy forgalmi dugóban, és lekésel egy fontos eseményt. Egy pár mindent megtesz, hogy babájuk legyen, mégsem sikerül. Amikor ezek a kisebb vagy nagyobb dolgok megtörténnek velünk, frusztráltak leszünk és elveszítjük a lelki békességünket.
2) Amikor az emberek nem változnak - Az emberek természetükből fakadóan ellenállnak a változásnak. Zokon veszik, amikor megpróbáljuk megváltoztatni őket. A leggyorsabb módja annak, hogy elveszítsük a lelki békénket az, ha valaki mást próbálnunk megváltoztatni, ugyanis a legtöbb ember egyszerűen nem fog megváltozni.
3) Amikor a problémák megmagyarázhatatlanok - Tudjuk, hogy az élet nem igazságos. Nincs mindenkinek boldog élete. A dolgok nem mindig alakulnak jól. És ez még nehezebb akkor, ha nem tudjuk, hogy miért. Amikor nem tudjuk a miértre a választ, hajlamosak vagyunk aggódni, idegeskedni, és ilyenkor feszültek leszünk és elvesztjük a békességünket.
A békesség, a lelki nyugalom Isten adománya a békétlen életű embernek. Ezt nem is kell különösebben bizonyítani. Aki eljön ide, hogy közösségben legyen Istennel és emberekkel, csak várhatja, csak remélheti azt a megnyugvást, amelyet Isten tartogat a számunkra. Kezdetben az egész világmindenségben békesség volt. De a bűneset következtében az ember nyugalma megszűnt, elveszítette békességét és a jövőtől való félelem lett rajta úrrá. Isten megígérte, ha a gonosz és a jó közötti küzdelem befejeződik, akkor az egész világmindenség megtisztul a bűn rontásától. Addig is, Megváltó Krisztusunk szeretetének nyugalmába menekülhetünk minden alkalommal, amikor az evangéliumot tisztán hirdetik, valamint a keresztség és az úrvacsora szentségével szolgálnak Krisztus egyházában.

3. Evangélium

Megváltónk ugyanis a Béke Fejedelme, aki a kereszten függve is meggyőzően tudta bizonyítani, hogy a tiszta békesség felzavarhatatlan forrása. Ellenségeit szerette, imádkozott értük még a legrettenetesebb szenvedések közepette is. Magatartása egyértelműen arról tanúskodott, hogy a töviskorona, a megkorbácsolás, a gúnyolás sem tudta ingerültségbe hozni. Keresztje a béke jelképe és forrása! Minden tettével arra mutatott rá, hogy a viszály, a szeretetlenség, a meg nem értés tönkreteszi a közösséget, felőrli az életet, megfagyasztja körülöttünk a légkört. Az Ő példája ugyanakkor azt is megmutatta, hogy az Isten terve minden földi hatalom, de még a halál és a pokol hatalmánál is feljebb való. Feltámadása után is a Béke Fejedelme maradt, nem állt bosszút a gonoszakon, de megtérésre hívott mindenkit.

Szeretett Testvéreim! Amikor az úrvacsorára készülve gondoljuk meg, hogy mit is teszünk éppen. Jézus parancsa szerint megvalljuk és letesszük a rosszat, azután pedig arra az ígéretre hagyatkozunk, amit Jézus még a szenvedése előtt mondott a tanítványainak:
„Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!”
Emberi szokás, hogy az új év első napján fogadalmakat teszünk. Emberi szokás az is, hogy ezeket a fogadalmakat aztán vagy betartjuk, vagy sem. Olyan jó tudni azt, hogy Megváltó Jézusunk fogadalma nem a világi szokások szerint való. Ez az igazi békesség!
Emberi szokás, hogy az új év első napján valami igazán magasztos gondolattal kívánjunk egymásnak boldog új évet. Mi lenne a legtökéletesebb jókívánság, mint az Isten Igéjével történő áldáskívánás:
„Hagyj fel a rosszal, és cselekedj jót, törekedj békességre, és kövesd azt!”
Ámen! Ezért a békességért imádkozzunk!


2018. november 1., csütörtök


Krisztusért, kegyelemből, hit által


Reformáció ünnepe

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!
Hallgassa meg az ünneplő keresztyén gyülekezet azt a szent Igét, melyet a reformáció ünnepén az igehirdetés alapjául választottam, és amit megírva találunk a János írása szerinti evangélium 8. fejezetében, a 30-tól a 36. versig, a következő képen:
„30Amikor ezeket mondta, sokan hittek benne. 31Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; 32megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket. 33Ők ezt kérdezték tőle: Ábrahám utódai vagyunk, és soha nem voltunk szolgái senkinek. Hogyan mondhatod hát: Szabadok lesztek? 34Jézus így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája. 35A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre. 36Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.”
Ámen! Eddig Isten írott Igéje.

1. Törvénytisztelet
Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Amikor a minap az evangélikus lelkész barátaimmal arról beszélgettünk, hogy vajon ki miről fog beszélni most október 31-én, a reformáció 501. évfordulóján, némi öniróniával azt állapítottuk meg, hogy nem tehetünk mást, mint hogy újra feltesszük az 500 éves lemezt, és újra meghallgatjuk a régi dallamokat. Bizony, jót derültünk saját magunkon; tudniillik, hogy egyrészt milyen tehetetlenek is vagyunk, ha csak a Szentlélek Isten ki nem segít minket, másrészt pedig, hogy az igazság, amiről szólnunk kell, sem egy, sem ötszáz, sem ezer év alatt nemigen változott, így a téma is megvan. Ezért is énekelhetjük együtt a zsoltárossal a régi éneket: „Eleveníts meg igazságoddal, mert vágyódom utasításaidra. Teljesedjék be rajtam kegyelmed, URam, és megígért szabadításod...” Bizony, az igazság nem egy törvényszerű rutinból fakad, de nem is zsigeri adottságokból, hanem a Szentlélek ajándékozza nekünk hit által.


Nincs tehát más, csak a régi nóta, amit Jézus Krisztus az Ő tanítványaira ráhagyott. A reformáció öröksége pedig csupán annyi, hogy nem egy kis létszámú, zárt közösség, hanem minden hitvalló keresztény – legyen akár katolikus, baptista, pünkösdi, református vagy evangélikus – őszinte, mélyről fakadó vallomása lehet a zsoltárének, amely alkalmas a reformáció közös képviseletére a mai világban is: „...a királyok előtt szólok a te bizonyságaidról, és nem szégyenülök meg.” Lám csak, mekkora igazsággal bír ez az egyetlen mondat! Ezt választotta az Ágostai Hitvallás mottójául Melanchton Fülöp, aminek hitigazságait aztán valóban a császár és a fejedelmek előtt olvasta fel. Erre a hitvallásra Luther Márton valami olyasmit mondott, hogy „nem tökéletes, de jobbat én sem tudok...” Ez a keserédes megállapítás mindennél jobban visszaadja emberi gyarlóságunk tragikomédiáját: a legnagyobb törvénytudók sem elég jók ahhoz, hogy akár csak megközelítsék Isten örök igazságát. Ennek tanulsága az, hogy a törvény szeretete bár Isten akarata, és a kötelességünk is, de ez még nem tesz minket igazzá. Isten szeretete és igazsága igazít meg minket.
2. Megigazulás
Baráti társaságom humoros megállapításának konklúziója végül az volt, hogy nekünk prédikátoroknak lényegében csak annyi a feladatunk, hogy a lejárt lemezt újra és újra feltegyük, hogy az emberek mindenkor hallhassák azt. Lehet, hogy néhány évtizedenként ugyan változik a zenei stílus, de a tartalom mindig ugyanaz marad, amit Pál apostol így foglalt össze levelében: „...aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” Ennyi, nem több. Közben pedig mi is egyek leszünk a gyülekezetből, akik a keresztyén életút nehézségeivel küszködnek, akik semmi egyebet nem tesznek, minthogy segítségül hívják az Úr nevét, és szüntelenül azért imádkozunk, hogy Isten igazsága találjon utat az emberi szívekbe, és egyedül ez formálja majd a gondolkodásukat és cselekedeteiket.
Az Isten nélkül gondolkodó ember nem az az ember, aki nem ismeri a Bibliát, hanem, aki nem ismeri el abszolút tekintélynek Istent. Ennyire vak a saját és népének sorsára nézve is. Teljesen nyilvánvaló dolgok felett átsiklik. Felmenti magát és azokat, akik hozzá közel állnak. Mert ő maga a központ, az origó, amiből mindenfajta viszonyítás kiindul, és nyilvánvaló, hogy saját magát éppen ezért nem fogja elítélni. Saját élete lett az etalon, a zsinórmérték, a patikamérleg.


Számtalan olyan vallásos iskola volt Jézus korában, ami egyszerűen képtelen volt befogadni Jézus tanításait. Azokat a tanításokat, amelyek egyébként a Tízparancsolatból és a próféták intelmeiből formált közérthető példázatokat. „Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” Ezt mondta Jézus azoknak, akik hittek benne. Ez azonban rögtön megütközést keltett bennük, hiszen ott mindenki úgy gondolta, hogy a Messiáshoz csatlakozni a kiválasztott igazak kiváltsága. Kevesen ismerték csak fel önmagukban a megváltásra szoruló latort, akinek bűnei semmivel sem voltak nagyobbak, mint a titkolt bűnöket takargató farizeusoké. Rá kell hangolódni erre a régi-új lemezre, amely minden népnek és gyülekezetnek a maga hangján azt muzsikálja, hogy kegyelmet sem törvény, sem vallásos templomosság, sem pedig földi hatalom nem osztogathat, hanem egyedül a Feltámadott Krisztus. Erre kellene idén is újra ráébrednünk.
3. Tanítványság
Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Tanítványok vagyunk. Modern, farmernadrágos, okostelefonos, internetező tanítványok, de Jézus tanítványai, mindannyian. Azon az úton járunk, amint Urunk és Mesterünk is járt, a hitnek útjain, a próbák útjain, az imádság útjain. Mindig ugyanaz a lemez: szép prédikációk után nagy tervekkel indulunk el, majd elbukunk, hogy a bűnök poklából újra és újra felsóhajtsunk: Urunk, Krisztus, irgalmazz! A mi Megváltó Krisztusunk pedig kezet nyújt a megtérő bűnösnek, akit Isten a Krisztusért igaznak fogad el. Ehhez kell a hit.
Ha életünk legbensőségesebb kapcsolatai, vagyis a hitbéli ügyeink ütköznek Jézus Krisztus igényeivel, Ő erre azt mondja: feltétlenül neki kell engedelmeskednünk, különben nem segíthet rajtunk. Tanítványnak lenni tehát annyit jelent, hogy egy személynek, a mi Urunk Jézus Krisztusnak szenvedélyesen és személyesen odaszánjuk magunkat. Amikor elfogadjuk Tőle a régi lemezt, ami nem más, mint az Ige, hogy azt újra és újra meghallgassuk, megszívleljük, és hatására megtérjünk a bűnből, akkor indul el bennünk az, amit a szótárban reformációnak, vagyis újraformálásnak neveznek. Így hat életünkre Isten Igéje, így válhatunk az Úr Jézus haszontalan, de neki kedves szolgáivá...
Ámen. Ezért imádkozzunk!

2018. október 6., szombat



Ma is


Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap
"Egyszer valamelyik zsinagógában tanított szombaton. Íme, volt ott egy asszony, akiben betegség lelke lakott tizennyolc éve, és annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem volt képes felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta őt, előszólította, és ezt mondta neki: Asszony, megszabadultál betegségedből.  És rátette a kezét, mire ő nyomban felegyenesedett, és dicsőítette az Istent. A zsinagógai elöljáró azonban megharagudott, hogy szombaton gyógyított Jézus, és így szólt a sokasághoz: Hat nap van, amelyen munkálkodni kell, azokon jöjjetek gyógyíttatni magatokat, és ne szombaton! Az Úr így válaszolt neki: Képmutatók, vajon szombaton nem oldja-e el mindegyikőtök a maga ökrét vagy szamarát a jászoltól, és nem vezeti-e ki itatni?  Hát Ábrahámnak ezt a leányát, akit tizennyolc éve megkötözött a Sátán, nem kellett-e feloldani ebből a kötelékből szombaton? Amikor ezt mondta, ellenfelei mindnyájan megszégyenültek, de az egész sokaság örült mindazoknak a csodáknak, amelyeket ő vitt véghez. Lk 13,10-17


Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Talán még mindenki emlékszik rá, nem is olyan régen volt egy kezdeményezés, hogy vasárnaponként ne legyen nyitva az üzletek, hogy mindenki pihenhessen, hogy együtt legyen a család. Hogy a vasárnap ne a plázában való csellengésről szóljon, hogy együtt, az otthon melegében ebédeljenek a családok, és ne a gyorsbüfében. Hogy vasárnap meg tudják látogatni a nagymamát, vagy el tudjanak menni kirándulni. Ez a kezdemény bár elsőnek jó ötletnek tűnt, sok indulatot felkavart, és végül a népszavazáson le is szavazták. A boltok újra nyitva vannak, vasárnap újra bármit lehet tenni és venni.
Bibliai történetünk is a nyugalom napján játszódik. A zsidók számára a szombat volt, amely szent és sérthetetlen, és semmilyen fizikai munkát nem lehetett végezni. Ez a nap a teremtés utáni megpihenés napja, az Isten ünnepének a napja, melyet parancsolat is szabályoz. Szenteld meg az ünnepnapot. Ne dolgozz, ne járjon az agyad a hétköznapi terheken, hanem állj meg egy kicsit, nézz körbe, szemlélődj, és legfőképpen adj hálát Istenednek, az elmúlt hétért. Minden kihívásért, örömért és bánatért. Adj hálát az Istennek és imádkozz.
Ezért gyűltek össze a zsidó férfiak is a zsinagógában, hogy hálát adjanak és imádkozzanak, hallgassák az Isten igéjét, ahogyan Jézus magyarázza nekik, de a fontos feladatukban megzavarta őket valaki.
Jézus a tanítás közben észrevett valakit, egy asszonyt. Amely már önmagában is érdekes lenne, ugyanis az asszonyok nem mehettek be a templomba, ez csak a férfiak kiváltsága volt. (érdemes körülnézni, hogy ez hogy megváltozott azóta) Szóval ez az asszony csak a templomon kívül a rácsos kapun keresztül tudott, be-be nézni a templomba. Igazi részese nem tudott lenni a közösségnek. Igaz, már valószínűleg évek óta így van ez, 18 éve, amióta beteg lett, és a betegsége következtében meggörnyedt a háta. Betegsége, amely valószínűleg iszonyú fájdalmakkal járhatott szociális életére is negatívan hathatott. Barátai és ismerősei elfordulhattak tőle, már senki sem számolt vele, hiszen nem elég, hogy nő, de még súlyos betegségben is szenved. Abban az időben úgy gondolták, hogy a betegség csak valamilyen súlyos bűn következménye lehet, vagy ahogyan a történetben is hallhattuk, a Sátán megkötözte a beteg embert.
Tehát ennek az asszonynak több tulajdonsága is van, amiért láthatatlan sok ember szemében.
Vajon nekünk a környezetünkben vannak-e olyan emberek, olyan testi vagy lelki betegek, akik láthatatlanok a számunkra? Vannak-e a gyülekezetünkben, vagy azon túl olyan emberek, akiket nem engedünk be a rácsokon belülre, vagy ő maguk nem mernek belépni a zártnak tűnő közösségbe? Mi magunk vajon láthatatlanok vagyunk-e valaki számára? Éppen olyanok számára, aki szeretnénk, hogy észrevegyenek.
Sokan küzdenek a láthatatlansággal, a mellőzöttség érzésével. Idősek, akiket, nincs, aki meglátogasson, akik elfelejtődnek a hétköznapok rohanása közepette, akikre senki nem nyitja rá az ajtót.
Édesanyám postásként nap, mint nap szembesül ezzel a szomorú ténnyel. Vannak olyan idős emberek a körzetében, akikre tényleg senki nem nyitja rá az ajtót. Egyedül csak ő, a postás, aki hozza a nyugdíjat, és nem csak azért fogadják őt nagy örömmel, mert pénz áll a házhoz, hanem azért is, mert végre valakivel tudnak beszélgetni. Valaki megkérdezni tőlük,  hogy vannak, mi nyomja a szívüket. Valaki észreveszi, hogy ők is léteznek, még akkor is, ha csak a munkáját végzi, de nem tud úgy elmenni, hogy ne váltana egy pár szót mindenkivel, akinek szüksége van rá.
Sokan küzdenek a láthatatlansággal, a mellőzöttség érzésével. Fiatalok, akik mindenáron azt akarják, hogy valaki észrevegye őket. Talán többen látták a testvérek közül, a híradóban azt a riportot, hogy a fiatalok körében egyre jobban terjed az az életveszélyes figyelemfelkeltés, hogy a forgalmas úttestre kifekszenek és versenyeznek, hogy ki a bátrabb, és ki bírja tovább, anélkül, hogy beijedne. Sajnos ezen a riporton jól látszódik, hogy pilisi fiatalok művelik ezeket az életveszélyes mutatványokat, olyan fiatalok, akik a hittanosaink, gyerekeink, unokáink lehetnének, akik itt élnek közöttünk, és akik figyelemre vágynak. Arra várnak, hogy valaki észrevegye végre őket, hogy valaki szeresse őket.
Meglátjuk, meghalljuk-e az ő segélykiáltásukat?
A görnyedt hátú asszony nem tett semmi feltűnőt, nem kérte Jézust, hogy vegye észre, hogy foglalkozzon vele, hogy gyógyítsa meg. Csak állt a zsinagóga külső részén, csendben meghúzódva, nehogy valaki észrevegye.
Jézus mégis észrevette, és szólt neki, hogy jöjjön előre, a láthatatlanságából, láthatóvá tette. Talán a körülötte lévő emberek meg is lepődtek, miért pont ez az asszony, aki semmit se tett, csak állt csendesen.
Jézus mégis őt választja, mert ma, szombaton, az Isten napján, neki kell, hogy megváltozzon az élete, neki kell meggyógyulnia. Odahívja, és csak ennyit mond neki,-: Asszony, megszabadultál a betegségedből. Megérintette, és az asszony azonnal felegyenesedett. Egy szempillantás alatt megváltozott az élete.
Az asszonyról nem is hallunk többet, valószínűleg boldogan, felegyenesedve, felfelé tekintve ment haza, azzal a tudattal, hogy végre észrevették, hogy fontos valakinek, hogy érezheti valóban értékes az élete. Már nem kell görnyedten, szemlesütve járnia, büszkén felfelé tekinthet, dicsőítve az Istent.
Nem így azok az emberek, akik Jézus körül voltak. Akik még mindig lefelé tekintettek és nem vették észre az igazán fontos dolgokat. Egy hatalmas csoda történt közöttük, ők mégsem azzal vannak elfoglalva, hogy csodálkozzanak, vagy imádságban megköszönjék Istennek a csodáját, vagy továbbvigyék a jó hírt, hanem, azzal voltak elfoglalva, hogy miért pont szombaton kellett Jézusnak gyógyítani, amikor nem szabad dolgozni. Nem várhatott volna még egy napot a gyógyítás?
Jézus egyértelmű válasza az, hogy nem! Nem várhat senki sem, ahogyan az otthon, magányosan élő emberek sem várhatnak, még ma gondoskodni kell róluk, még ma meg kell őket szólítani, meg kell őket látogatni, még ma.
Nem várhatnak az elhanyagolt, elkallódott fiatalok sem, akik járják az utakat, akik fel akarják, hívni magukra a figyelmet, akik mindenre képesek, hogy valaki végre észrevegye őket. Még ma meg kell őket szólítani, még ma meg kell őket hallgatni, még ma szeretni kell őket.
Mert a szeretet nem várhat, nem is tud várni, azonnal cselekedni akar, ahogyan Jézus is azonnal cselekedett, nem halogatta a gyógyítást, nem halogatta az életmentést. Tenni kell, különben késő lesz…hányszor láttuk már, hogy késő lett. Hányszor láttuk, vagy akár éreztük is, hogy a kötelek, amelyek megkötöznek, amelyek a földhöz szegeznek, egyre erősebbek lesznek, egyre jobban szorítanak, szabadulni önmagunktól már nem tudunk.
Ilyenkor kell valaki, hogy közbelépjen, hogy megszólítson, hogy megszabadítson, és a körülöttünk lévők megszégyenülve és csodálkozva lássák, milyen csodálatos az Isten.
Ilyenkor kell örülni, hogy még ma is meggyógyulhatnak emberek, hogy még ma is megszabadulhatunk mi magunk is testi és lelki gyengeségeinktől, és hogy ma is feladattal lát el bennünket az Isten. Hogy észrevegyük, kik azok, akik szinte láthatatlanuk a gyülekezetünkben, családunkban, baráti körünkben, városokban. Kik azok, akiknek szükségük van, hogy a láthatatlanságukból kiragadjuk őket, kik azok akiket ránk bízott az Isten.
Járjunk a mai napon is emelt fővel és nyitott szemmel észrevéve azokat, akiknek ránk és az élő Istenre van szükségük ma is. Ámen

2018. június 3., vasárnap

Keveházi László 90. születésnap hálaadó istentisztelet


Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő...


...vagy 90 esztendő, és nagyon kis része hiábavaló fáradság. Igaz, hogy gyorsan elrepül, de nem marad nyom nélkül...

Május 27.-én egy hatalmas nagy család gyűlt össze, hogy közösen Isten házában, a pilisi templomban ünnepelje D. Keveházi László nyugalmazott esperes, egykori pilisi lelkész 90. születésnapját.
Az alkalom előkészítése már hetekkel ezelőtt elkezdődött az egyházvezetés, a gyülekezet és a család részéről, és nagy titok övezte, hiszen mindenki szerette volna meglepni Laci bácsit.
Az IZSÓP énekkar két énekkel, az egész gyülekezet pedig közös ajándékkal készült az alkalomra.
Az ünnepi istentiszteleten Dr. Fabiny Tamás hirdette Isten igéjét az efezusi levél 1,3-14 alapján. Püspök úr az áldások erejéről beszélt az életünkben és a gyülekezeteinkben, és arról az áldásról, amely a pilisi gyülekezetnek is megadatott. Ajándékokról, amelyeket átélhetünk nap, mint nap a gyülekezetben. A közösség ajándékával, a szentségekben való részvétel ajándékával élhetünk és épülhetünk a gyülekezetben. De Isten legnagyobb ajándékát is megkaphatjuk, az Ő igéjét, amelyet igehirdetőkön, lelkipásztorokon keresztül küld el az Ő népének. Egy ilyen lelkipásztor házaspárért, és különösen Laci bácsiért, adtunk hálát ezen az alkalmon. Aki életét nem egyszerűen a belülről irányítottság, nem is a kívülről irányítottság-hiszen azt sosem engedte - hanem a felülről irányítottság határozta meg. Így lehetett maga is áldás az egész gyülekezet számára.
Isten áldása átjárta az egész istentiszteletet, ugyanis ezen az alkalmon- az új hagyományhoz híven- Isten igéjével áldották meg a lelkészek a születésnaposokat.
Laci bácsi áldó igéje Ézsaiás próféta felszólítása volt: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van!” Ézs 55,6
Az istentisztelet végén a köszöntések következtek.
Dr. Fabiny Tamás a Magyarországi Evangélikus Egyház nevében köszöntette Laci bácsit 90. születésnapja alkalmából. Tamás püspök utalt a most megjelent Sztehlo gyerekek voltunk könyvre, amelyben egy képen Laci bácsi, mint a Gaudiopolis első miniszterelnöke egy minisztertanácsi ülésen elnököl. Már abban az időben is a felelősségteljes vezetés jellemezte Laci bácsit. Ez a felelősségteljesen vezetés pedig megmaradt egész életében, mindig miniszterelnök tudott maradni. Minister Verbi Domini az Úr igéjének szolgája. Az öröm városának szolgája. Ilyen öröm városa lehetett Pilis is, ilyen öröm dalok hangozhattak és hangoznak még ma is az IZSÓP énekkar szolgálatával, amelynek létrejöttében a Keveházi házaspárnak nagy szerepe volt.
Szemerei János a nyugati egyházkerület püspöke levélben küldte áldáskívánást.
Ezután Krámer György és Pángyánszky Ágnes köszöntése következett. Krámer György azért adott hálát, mert ez a két család ezer szálon összekapcsolódik és annyi közös emlék, élmény és szolgálat köti össze őket, amelyet felsorolni sem lehet.
Pángyánszky Ágnes az életért, Laci bácsi életéért adott hálát, és azért, hogy ebben a 90 évben mindig ott volt annak az érzése; az Isten kezében vagyunk.
Buda Annamária a Diakóniai Osztály vezetője, megköszönte azokat az élet morzsákat, amelyekben részesülhetett Laci bácsit ismerve. A házaspárt egy rozmaring bonsai-al ajándékozta meg, amely a közös hatvani kirándulásra emlékeztette őket.
Győri Péter Benjámin esperes úr köszöntését küldte Laci bácsinak, majd a gyülekezeti szolgálata után csatlakozott az ünneplő közösséghez.
Az istentisztelet végével még nem ért véget az ünnep, ugyanis a gyülekezet és a család a gyülekezeti teremben folytatta az együttlétet. Itt került sor az ajándékok átadására és a kötetlen beszélgetésre is.
Isten áldását kívánjuk Klári néni és Laci bácsi egész életére. Isten áldja és őrizze meg őket egészségben és szeretetben.
szöveg: Kárnyáczki Eszter
fotó: Princz Mihály