2019. június 3., hétfő

"Uram jó nekünk itt lenni" Mt 17,4


Kárnyáczki Eszter és Szöllősi István Sándor iktatásán elhangzott prédikáció


Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Hallgassa meg az ünneplő gyülekezet azt a szent Igét, amit erre az alkalomra választottunk, és amit megírva találunk a Máté írása szerinti evangélium 17. fejezetének 4. versében, a következő képen:„Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lenni!” Ámen! Eddig Isten írott Igéje.
Majdnem két évvel ezelőtt, 2017 júliusában bemutatkozásunk alkalmával szolgáltunk először itt a pilisi evangélikus templomban. Az istentisztelet és a közös beszélgetés után körbejártuk a gyülekezet hatalmas területét, és megnéztük a lelkészlakást is. Le voltunk döbbenve, hogy mekkora ez a lakás, és hogy hogyan fogjuk bebútorozni, hiszen előzőleg 40m2-en laktunk. A körbevezetés után püspök úr megkérdezte tőlünk: jó lesz nektek itt? Nem igazán tudtunk válaszolni, csak zavartan mosolyogtunk és bólogattunk. Kérdéseink se voltak a hirtelen találkozásban.
Majdnem kétezer évvel ezelőtt, nem tudom, pontosan melyik év melyik hónapjában, a Megdicsőülés Hegyén is afféle bemutatkozó látogatás történt. Történelmi pillanat volt ez, hiszen az egész Szentírásban egyedül itt olvashatunk arról, hogy próféták és apostolok személyesen találkoztak egymással. (Ez egyébként legalább olyan humoros jelenet lehetne, mint amikor Benedek és Ferenc pápa beszélgetnek.) Igaz, Péterék nem szóltak közvetlenül Mózeshez és Illéshez: a régi és az új szövetség közti diplomáciai kapcsolattartó Jézus Krisztus volt. Az apostol-tanítványok nem is igazán tudtak sok mindent hozzátenni ehhez a beszélgetéshez, hiszen legalább annyira sokkolta őket Uruk és Mesterük teljes dicsőségének a látványa, mint minket a roppant mennyiségű pilisi egyházi ingatlan 2017 júliusában. Ekkor még olyan színtelen volt minden, mint a Meghívó, amit erre a mai napra terveztünk meg.
Beköltözésünk, és a gyülekezetben való szolgálatunk megkezdése után gyorsan teltek a hetek és a hónapok. Sok mindent és mindenkit meg kellett ismernünk, fel kellett vennünk a tempót, és olyan szolgálati területeken kellett helyt állnunk, amelyben nem voltak tapasztalataink. Sok emberrel találkoztunk, és a beszélgetések folyamán újra és újra előjött a kérdés: Jó lesz itt nektek? De voltak olyanok is, a bátrak, vagy optimisták, akik nem kérdezték, hanem kijelentették: jó lesz itt nektek! De mi még mindig csak zavartan mosolyogtunk és bólogattunk, ezer kérdéssel – és még kevés válasszal.
Nem tudni pontosan, hogy mennyi időt töltöttek Jézus és a tanítványai a Megdicsőülés Hegyén. Nem tudom, hogy Péterék hogy voltak vele, de Eszter és én ezernyi kérdéssel fárasztottuk volna a régi prófétákat. Az én kedvenc prófétám Illés – ezt lassan már minden hittanosunk tudja. Szerintem ő a legmenőbb: szóval minimum, hogy kértem volna tőle egy autogramot, és néhány jó tanácsot is a missziói szolgálatot illetően. Ezen kívül, a legnagyobb alázattal, de beadtam volna neki az igénylési kérelmet egy olyan szolgálati járműre, mint ami őt a mennybe vitte – azzal biztos nem történhet baleset. Eszter pedig nyilván Mózessel diskurált volna mindenféle alkalmazott gyülekezetvezetési- és hétköznapi csodatevési praktikákat illetően. Ezen kívül lehet, mondom: lehet, hogy egy égő csipkebokrot is kért volna Mózestől – ebben a hatalmas templomkertben el is férne. Talán valahogy így történt volna. Legalábbis gondoljuk, hogy így lett volna. Valójában ugyanúgy meg lettünk volna szeppenve, mint ahogyan a tanítványok Uruk és Mesterük dicsőségében. Valahogy úgy, mint ahogyan tényleg meg is voltunk szeppenve. Az első pilisi tapasztalatok színárnyalatai viszont már biztató képet kezdtek megfesteni.
Azután elkezdtek kialakulni a személyes kapcsolatok. Történeteket, életeket, sorsokat ismertünk meg. Részesei lehettünk örömünnepeknek, búcsúzásoknak. És a zavart mosolygást felváltotta valami más. Valami őszinte, valami személyes. Csodát éltünk meg. Na, de nem annak a csodáját, hogy mi milyen szuper lelkészek vagyunk, hogy milyen jól végezzük a szolgálatunkat, mert ez nincs is így. Hanem annak a csodáját éltük át, hogy annak ellenére, hogy sokszor nem jól végezzük a dolgunkat, elrontunk valamit, mégis rengeteg áldást kaptunk.
A tanítványok hogyan élték meg a csodát? Esetlenül, mint ahogy Péter is felmérte a helyzetet a sátraival.(Inkább nekünk ajánlotta volna fel a sátrait, jól jöttek volna.) Esetlenül, mint ahogy mi kezdtük a gyülekezeti lelkészi szolgálatunkat. De a csoda éppen attól csoda, hogy nem tőlünk függ, hanem a Mindenható Isten adja. És tényleg: Pilisen minden nap egy csoda. Pláne, ha a problémákra a pilisi Testvérekkel együtt találjuk meg a megoldásokat. Ezek a legszebb színek: a hétköznapi csodák színei. A csodákban még az is jó, hogy nem a sikeres helyzetek, hanem a nehéz, küzdelmes, gyakran szomorú helyzetek idézik elő a csodát – gondolhatunk itt az özönvíz utáni szivárványra, vagy a húsvét hajnalának első fénysugaraira. Vagy gondolhatunk éppen Krisztus Urunk színelváltozására, amit oltárképünkön is láthatunk. Vajon milyen színárnyalatok vannak e pompás történet hátterében? Az általunk választott vezérige előtti fejezetben Péter előbb megvallja hitét, amiért őt Jézus boldognak mondja; majd rögtön ezután, amikor Jézus először szól nyíltan haláláról és feltámadásáról, és Péter fogadkozni kezd, Sátánnak nevezi őt, mert botránkoztatóak a szavai. Bizony, a kevésbé szép színek is színek, amiknek éppen úgy helyük van a palettán. Talán éppen ezek a kontrasztok teszik széppé a szépet, és örömtelivé az örömtelit.
Sokat gondolkodtunk rajta, hogy melyik bibliai ige fejezné ki legjobban azt a sok mindent, ami bennünk van, amit érzünk, és amit szeretnénk átadni. Szerettük volna, hogy látható és hallható legyen benne a kapcsolat, kettőnk kapcsolata, a gyülekezettel való kapcsolat, és legfőképpen az Istennel való kapcsolat. Voltak próbálkozások, de valahogyan egyik sem volt az igazi mindaddig, amíg SzIS-t meg találta tökéletes ige: „Uram, jó nekünk itt lenni!”
Sokat gondolkodhattak a Testvérek is azon, hogy mi köze a színes ceruzáknak ehhez a komoly alkalomhoz, és ehhez a bibliai igéhez? Gondolom, hogy a Testvérek hamar rájöttek a meghívón lévő színező és a színes ceruzák közti gyakorlati kapcsolatra: ha unalmas a prédikáció, akkor lehet színezni. Semmi baj: vállaljuk a felelősséget, hiszen ez a témaválasztás valóban a mi feladatunk volt, mint ahogyan a lelkészválasztás a gyülekezeté, valamint az illetékes egyházi szerveké. Ezzel a kis színezővel lett tökéletes a kép, mert a csodás, de mindenek előtt „élet-szagú” színek középpontjában nem emberi tényezők, hanem az egyetlen és legfontosabb, a mennyei tényező: Jézus Krisztus áll. Mert a hitbéli kapcsolatot nem a pilisi lelkészek, nem a gyülekezet presbitériuma, vagy közgyűlése, nem a zsinat, nem a püspöki, vagy esperesi hivatal határozza meg. Egyedül az Egyház Ura, Jézus Krisztus az, aki a csodát, a találkozásokat, az épülést, és a színek harmóniáját adja. Tőle kérünk és remélünk minden jót, hogy a gyülekezettel együtt adhassunk hálát, Péter apostol szavait kölcsönözve: „Uram jó nekünk itt lenni!”
Ámen! Imádkozzunk!Úr Jézus! Köszönjük neked életünk megannyi csodáját és színeit. Kérünk téged, hogy az életünkben mindig te állj középen, hogy egyedül tőled várjunk mindent jót. Kérünk, álld meg a gyülekezetet, és ezt a várost, hogy minél többen mondhassuk: Urunk jó nekünk a te közeledben lenni. Ámen!