Reformáció
ünnepe
1
A karmesternek: Kórah fiaié. Ének magas hangra.
2
Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.
3
Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe;
4
ha háborognak és tajtékoznak is vizei,
és tombolásától megrendülnek a hegyek. (Szela.)
5
Egy folyó ágai örvendeztetik Isten városát, a Felségesnek szent hajlékait.
6
Isten van benne, nem inog meg, megsegíti Isten reggelre kelve.
7
Népek háborognak, országok inognak,
ha az ÚR mennydörög, megretten a föld.
8
A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.)
9
Jöjjetek, lássátok az ÚR tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön.
10
Háborúkat szüntet meg a föld kerekségén,
íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat
éget el.
11
Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
Magasztalnak a népek, magasztal a föld.
12
A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.)
Ámen! Eddig Isten
írott Igéje. Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk! Boldogan állunk meg
előtted mindannyian, akiket a keresztségben gyermekeiddé fogadtál Szent Fiad, a
Jézus Krisztus által. Szólj hozzánk ma is, és tedd Igédet személyessé, hiszen
zavaros és ingatag életünkben egyedül a Te Igéd a biztos pont. Segíts meg
minket Szentlelkeddel, hogy az Igének ne csupán hallgatói, hanem megtartói is
lehessünk. Így építsd köztünk a testvéri közösséget, hogy együtt dicsérhessük
Szent Neved!
Ámen!
1. Káin
fiai és Babilon
Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A világ teremtésekor Isten nem
épített külön lakónegyedet az ember számára. Teremtőnk alapvetően az egész földet,
ezen belül pedig a sokat emlegetett Édenkertet szánta az ember eredeti otthonául.
Isten nem házat, hanem hazát adott az embernek, hogy abban lakozzék. Hazát,
melynek Ádám ugyan a porából vétetett, de az Úristen az élet leheletével az
anyagi világ fölé emelte. Ádámnak és Évának egész egyszerűen nem volt szüksége fallal
elkerített helyekre, hiszen az Istennel való kapcsolatuk még közvetlen és
zavartalan volt. Boldogok voltak, lelkileg egyszerűek, így nem kellett nekik
kőből-fából épített privát szféra. Erre csak az első bűneset után, és a második
előtt került sor.
A Szentírás ugyan nem közli az első házépítés
történetét, de Isten szavából, melyet Káinhoz intézett, már következtethetünk
rá: „Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn
az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!”
Gondolom, az Édenből való kiűzetés után Ádám kénytelen volt gondoskodni
valamiféle családi fészekről, amit házként használhattak a haza elvesztése
után. Gondolom, ennek a családi fészeknek nyilvánvalóan volt valamiféle ki- és bejárata
is, amin át közlekedhettek, és ami előtt különféle ragadozók leselkedhettek a
bent lakókra. Mit kereshettek négy fal közé zárkózva? Talán valami olyat, amit
a jó és rossz tudása nem adott meg nekik, viszont amivel Isten kegyelme
felruházta őket. Talán az első ház melege reménységet adott a reményt még nem
ismerő embernek.
A világ teremtésekor városok sem
voltak még, mert az egyik embernek még nem kellett elmenekülnie a másik elől –
a Szentírás tanúsága szerint, és a puszta józanész szerint is. Ha nem voltak
házak, logikusan városok sem voltak. Kétségtelen, hogy a teremtésnek eredetileg
milyen csodálatos harmóniája volt. Gondoljunk csak bele, hogy nincsenek
magánterületek és nincsenek közterületek, nincs lakcímbejelentés és nincs
ingatlanadó! Ádám és Éva valóban boldog életet élhetett – legalább is, egy
darabig. Reményt kaptak, amikor gyermekeik megszülettek. Ez a reményteli
állapot sajnos az első gyilkosság után, de még az erőszakosság elterjedése
előtt megváltozott. Az első család mind lélekszámban, mind reménységében
megfogyatkozott. A halál egészen közeli valósággá vált. Csodálkozva
tapasztaljuk azonban, hogy a gyilkos kéz kicsivel később nem a pusztítást
folytatja, hanem grandiózus építésbe kezd.
Így tudósít a Szentírás az első városépítésről: „Majd várost épített Káin, és a fiáról
Énóknak nevezte el”. A múlt bár gyalázatos volt, de Isten kegyelméből Káin
mégis a jövőre alapozott. Gondolom, Énók városa hamarosan kibővült egy Énók
Újvárossal, majd egy Énók Felsővel és egy Énók Alsóval, és így tovább, amíg
Káin utódai ki nem nőtték azt a helyet. Mégis, mit kerestek egymás
szomszédságában lakva? Talán egy kis boldogságot egymás vigasztalásában. Talán
az első város építése reménységet adott a reményét vesztett embernek.
A világ teremtésekor templomok sem
voltak még. Nem is volt szükség templomokra, hiszen az ember szíve volt Isten
temploma. Az első emberpár boldog volt, mert szívük tiszta volt még, és
láthatták az Istent. Az eredetileg jó szívekbe azonban a bűn keserű mérge
keveredett, és ez a meghasonlottság gyakran elkeseredett kísérleteket szült. A
következő generációk is próbálkoztak ugyan a boldogsággal, ám ős-szüleik
hibáiból s nem tanultak, se nem felejtettek.
Az özönvíz után újraindult építkezés nem az Isten
dicsőségére, hanem az ember saját becsvágyának építésére történt. Az égig érő bábeli
torony építését tetézte, hogy a szétszéledés megtagadása is Isten parancsa
ellen való volt, Aki ezt mondta: „Szaporodjatok,
sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá!” Erre ezt
mondták a bábeli emberek: „Gyertek,
építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és
szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” Ennek
az önhitt önimádatnak sürgősen abba kellett maradnia. Az építkezés iránya bár
egész jónak mondható, mindazonáltal veszélyes is volt. Gondolom, a bábeliek
egészen addig nem hagyták volna abba az építkezést, míg meg nem látják az
Istent a felhők fölött. Nos, szerintem két eshetőség állt volna fel. Az egyik
forgatókönyv szerint addig-addig építkeznek, míg a sok millió tégla súlya alatt
az alapok meginognak, és rájuk dől az egész torony. A másik forgatókönyv
szerint pedig addig-addig építkeznek, míg ki nem lépnek a Föld légköréből, és meg
nem fulladnak. Azt hiszem, mindkét eshetőség megakadályozása mérhetetlen nagy
kegyelem a bábeli Mekk Elekek számára – bár lehet, hogy ennek ők nem igazán
voltak a tudatában. A legnagyobb kegyelem mégis az, hogy Isten a bábeli
nyelvzavar után is szólt az emberhez. A babiloni kísérlet talán nem volt jó
húzás, de Isten igazságossága végtére is a vad gőgről a szelídségre hangolta az
embereket, és végtére boldogok lehettek, mert elszéledve övék lett a föld.
Talán a következő templomépítés már Isten áldásának reményében zajlott…
2. Kórah fiai és Jeruzsálem
Tovább lapozgatva a Szentírást,
olvashatjuk, hogy már az ősatyák: Ábrahám, Izsák és Jákób is építettek szentélyeket
az Istennek – igaz, ezek még elég kezdetlegesek voltak. Persze a szándék a
lényeg, illetve az a hit, mellyel az istenfélő ember segítségül hívja az Úr
nevét. Így olvashatjuk: „Abrám hitt az
ÚRnak, és ő ezt számította be neki igazságul”. Ezzel a hittel elindulva
pedig egész messzi tájakra jutott el, s a megtett kilométerekben talán csak
kései utódja, Pál apostol előzhette meg. Figyelemre méltó, hogy Ábrahám annyi
szép helyen járt, annyi gazdag városban megfordult, de egyik sem tudta
eltántorítani őt az ígéret földjétől. Figyelemre méltó az is, hogy bár
leszármazottai is igen sokat vándoroltak különböző okokból (szabadulás
Egyiptomból, babiloni fogság, stb.), mindenkor szükségük volt egy szent helyre,
ahol segítségül hívhatták az ÚR nevét. Mint mondottam, s amint az a
Szentírásból is kikutatható, ez az istentisztelet eleinte igen egyszerű módon
ment végbe, ám az idő előrehaladtával a szent liturgia kiteljesedett. Az Isten
dicsérete adott helyen, adott időben, adott körülmények között zajlott. Ennek
ékes bizonyítéka az imént felolvasott
46. zsoltár is, mely formailag és tartalmilag is értékes igei üzenet a
számunkra.
„A karmesternek:
Kórah fiaié. Ének magas hangra”.
Gondolom, többen vagyunk, akik nehezen értik, hogy mit keres itt, egy ilyen
szép zsoltár elején ez az értelmetlen szöveg. Aztán, visszatekintve a bábeli
zűrzavarra, be kell látnunk, hogy a karmesternek adott instrukciók nagyon is
helyénvalóak. Nem tudom, kik voltak ezek a Kórah fiai, de bizonyára igen
termékeny és tehetséges énekszerzők voltak, mert nevük gyakran felbukkan a
zsoltárok elején. Lehet, hogy ezek a Kórah-fiúk olyan virtuóz dallamokat
álmodtak meg, amik a szokásosnál is nagyobb odafigyelést és minden bizonnyal
sok-sok gyakorlást igényeltek.
Lám, még el sem kezdődött az istentisztelet, de az ember szíve már Istenre
hangolódva várta, hogy részese lehessen az Istennel való találkozásnak.
„Szela…” Nyomon követve a 46. zsoltár sorait, láthatjuk, hogy
minden negyedik vers ezzel a szóval zárul. Mit jelenthet? Ez a szó felkelti
figyelmünket. Még a legbölcsebb rabbik és teológusok sem tudják pontosan. Talán
nem is baj, hogy vannak ilyen megfejthetetlen titkok. Ez a szó megmutatja, hogy
tudásunk soha nem elég, hogy vannak titkok, amikhez kevés az emberi ész és
hatalom. Íme, egy megfejthetetlen rejtély. Elbizakodottságunk, a magunkba
vetett hitünk mit sem ér! Az Isten előtti alázatra szólít fel egy-egy ilyen
rejtett kincs.
„Szela…” Háromszor is elhangzik ebben a zsoltárban. Ha az
igazságra való éhségünkben és szomjúságunkban mégis boldogok szeretnénk lenni,
akkor annyit elárulhatok, hogy a „szela”
a „sala” héber szónak a változata, ami
azt jelenti: „meghajolni”. Egyébként
volt is ilyen része az istentiszteletnek, hogy a kimondottan imádság szövegű
zsoltárokba beiktattak egy kis szünetet, amikor is az egész gyülekezet
meghajolt Isten előtt. Az Isten előtti hódolatnak és az alázatnak a kifejezése
volt ez. Most csend van. Előadtuk a panaszunkat, a hálánkat, a bűnbánatunkat,
és most várunk Isten szavára. Szavak nélküli hitvallás ez: egy pár pillanatra
most nem énekelünk, nem muzsikálunk, hanem mindnyájan hódolunk előtted, és ezt
a testtartással is kifejezzük: meghajolunk. Gondolom, nem csak én próbáltam már
úgy énekelni, hogy közben kétrét görnyedve kotorásztam a leesett énekeskönyvem
után. Nos, az összepréselődött mellkasom, és a hirtelen fejembe tódult vértől
csengő fülem azt jelezte, hogy ez nem volt éppen jó ötlet. Lám, ez se lehet
véletlen, hogy anatómiailag is a helyes istentiszteletre vagyunk teremtve.
Meg kell hagyni, Kórai fiai nagyot
alkottak, Isten Szentlelke gazdagon megihlette őket. A 46. zsoltárt a „hit zsoltárának”, és a „bizalom zsoltárának” is nevezik. És
valóban: a zsoltáros szava erővel szól – ének és hitvallás. Oly hitet és
meggyőződést áraszt, amivel nem lehet szembeszállni, vitatkozni. Csak
visszahangozni tudjuk, és a dallamot továbbadni. És amíg a „szela” tart, a refrén tovább visszhangzik a csendben: „A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi
várunk”. A hitünkre adott isteni válasz nem a nagy hangorkán és nem a nagy erődemonstráció
közben érkezik meg. A hitéért sokat szenvedett Illés próféta a tanú erre, aki a
Hóreb-hegyen, egy barlangban vészelte át az ÚR érkezését.
Az ÚR érkezését elemi csapások: szélvihar, földrengés és tűz előzte meg, de az
ÚR nem volt benne egyikben sem. Meglepő dologról tudósít ekkor a Szentírás: „A tűz után halk és szelíd hang
hallatszott”. Így válaszolt Illésnek az Isten.
Nem tudom, ki mit gondol erről az Illésről, sokan a legsikertelenebb
prófétának tartják, hiszen szolgálatát semmibe vették, és üldözték őt az ÚRért,
az igazságért. Szerintem Illés igenis boldog volt, mert biztos menedékre lelt
az Isten oldalán. Amikor Kórah fiai ezt a hitvallást megzenésítették, valószínűleg
maguk is csendben, békében dolgoztak művükön, míg odakint nyüzsgött, forrongott
a világ. Ők egy zsoltárnyi békességet adtak át az Isten népének, még csak egy „szelah”-nyi időre is. S hogy Kórah fiai
boldogok voltak-e? Krisztus Urunk a hegyi beszédében „az Isten fiainak” nevezi az ilyen embereket...
3. Isten fiai és Pilis
Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Ádámnál és Évánál kezdtem az
igehirdetést, és a gondolat fonalára igyekeztem felfűzni minden fontosabb
momentumot, ami egy elviselhető hosszúságú prédikációba belefér. (Ez úton is
elnézést kérek, ha a „szelah”-nyi idő
kereteit átléptem. Sajnos én sem ismerem e titkot.) Röviden tehát nehezen lehetne
összefoglalni mindazt, amit az emberiség elrontott. Konfliktusaink gyökerét
felfejteni, és rátalálni a békesség útjára: komoly kihívás. Megtalálni azt a
békességet, akár egy „szelah”-nyi
időre is: egy nyitott mondat, három pont az elhaló könyörgés, vagy panasz
végén. Várjuk a választ, mely nem mindig jön azonnal. Felállunk, és
lehorgasztott fejjel távozunk Isten színe elől. Esetleg már azon törjük a
fejünket, hogy megoldhatjuk-e mindezt önerőnkből?
Aligha. Valójában nem az ember, hanem Isten tesz
pontot minden emberi konfliktus, háborúskodás végére. Isten az, Aki elnémítja a
történelem zaját. Ahhoz, hogy Őt felfogjuk, megértsük, meghalljuk, meglássuk,
el kell csendesednünk. Csendesedjetek el,
és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” – mondja a 46. zsoltár. Az
ember-okozta, bűn-okozta bábeli hangzavarban nem halljuk meg az Istent. Isten
előtt csendesedjünk el egy pillanatra!
Elcsendesedés. Nem parancs ez, hanem
egy páratlan lehetőség ebben az őrülten rohanó világban. Gondoljunk csak a
boldogmondásokra! A boldogság nem megy parancsszóra, ám ugyan ki az, aki nem
szeretne boldog lenni? Krisztus Urunk számos utat kínál a boldogságra, de
ezeket az utakat elérni csakis Ővele lehet. Akinek pedig Istene van, annak
mindene van. Ezt kaptuk reménységül: ez a mi erőnk, ez a mi éltető forrásunk,
az egyetlen kincsünk.
E kincsre leltek rá az első emberek, erre fognak
rálelni az utolsók is.
Mi pedig, akik történelem e két végpontja között élünk, akár az Isten előtti
csendességben, akár otthon, családi körben, akár a munkahelyen, vagy az
iskolában: adjuk tovább bátran, amit Krisztus Urunk ránk bízott!
Testvérek! Ez a Feltámadott Úr
segítsen minket, tartson meg, merjük hinni, hogy van védelem, szabadítás, és
ennek az Úrnak a kegyelmét hirdessük a leggonoszabb ellenségnek is, mert amíg
nem jön el Jézus, az emberek megtérhetnek az Úrhoz, és mindnyájan Őelőtte.
Ámen. Ezért imádkozzunk!
Mindenható Atyánk! Téged dicsőítünk,
mert láthatunk már az események mögött. Köszönjük, hogy semmi véletlen nem
történhet velünk, és hogy terved van velünk. A Te kegyelmedre bízzuk magunkat, kérünk,
bocsásd meg vétkeinket!
Úr Jézus, Mesterünk! Taníts meg
minket az odafel valókra is nézni, és egyre több lelki értékért könyörögni az
Atyánál, hogy használhass minket mások javára, de ne a magunk dicsőségére.
Kérünk, taníts minket imádkozni!
Szentlélek Isten, Pártfogónk! Te
ébresztettél bennünk hitet, és most, ebben „szelah”-nyi időben reménységet is
Tőled várunk. Áldj meg minket, lakozzál köztünk, lakozzál bennünk!
Ámen!