Reformáció 500

Reformáció ünnepe

1 A karmesternek: Kórah fiaié. Ének magas hangra.

2 Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.

3 Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe;

4 ha háborognak és tajtékoznak is vizei,

és tombolásától megrendülnek a hegyek. (Szela.)

5 Egy folyó ágai örvendeztetik Isten városát, a Felségesnek szent hajlékait.

6 Isten van benne, nem inog meg, megsegíti Isten reggelre kelve.

7 Népek háborognak, országok inognak,

ha az ÚR mennydörög, megretten a föld.

8 A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.)

9 Jöjjetek, lássátok az ÚR tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön.

10 Háborúkat szüntet meg a föld kerekségén,

íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat éget el.

11 Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!

Magasztalnak a népek, magasztal a föld.

12 A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.)

Ámen! Eddig Isten írott Igéje. Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk! Boldogan állunk meg előtted mindannyian, akiket a keresztségben gyermekeiddé fogadtál Szent Fiad, a Jézus Krisztus által. Szólj hozzánk ma is, és tedd Igédet személyessé, hiszen zavaros és ingatag életünkben egyedül a Te Igéd a biztos pont. Segíts meg minket Szentlelkeddel, hogy az Igének ne csupán hallgatói, hanem megtartói is lehessünk. Így építsd köztünk a testvéri közösséget, hogy együtt dicsérhessük Szent Neved!

Ámen!

1. Káin fiai és Babilon

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A világ teremtésekor Isten nem épített külön lakónegyedet az ember számára. Teremtőnk alapvetően az egész földet, ezen belül pedig a sokat emlegetett Édenkertet szánta az ember eredeti otthonául. Isten nem házat, hanem hazát adott az embernek, hogy abban lakozzék. Hazát, melynek Ádám ugyan a porából vétetett, de az Úristen az élet leheletével az anyagi világ fölé emelte. Ádámnak és Évának egész egyszerűen nem volt szüksége fallal elkerített helyekre, hiszen az Istennel való kapcsolatuk még közvetlen és zavartalan volt. Boldogok voltak, lelkileg egyszerűek, így nem kellett nekik kőből-fából épített privát szféra. Erre csak az első bűneset után, és a második előtt került sor.

A Szentírás ugyan nem közli az első házépítés történetét, de Isten szavából, melyet Káinhoz intézett, már következtethetünk rá: „Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” Gondolom, az Édenből való kiűzetés után Ádám kénytelen volt gondoskodni valamiféle családi fészekről, amit házként használhattak a haza elvesztése után. Gondolom, ennek a családi fészeknek nyilvánvalóan volt valamiféle ki- és bejárata is, amin át közlekedhettek, és ami előtt különféle ragadozók leselkedhettek a bent lakókra. Mit kereshettek négy fal közé zárkózva? Talán valami olyat, amit a jó és rossz tudása nem adott meg nekik, viszont amivel Isten kegyelme felruházta őket. Talán az első ház melege reménységet adott a reményt még nem ismerő embernek.

A világ teremtésekor városok sem voltak még, mert az egyik embernek még nem kellett elmenekülnie a másik elől – a Szentírás tanúsága szerint, és a puszta józanész szerint is. Ha nem voltak házak, logikusan városok sem voltak. Kétségtelen, hogy a teremtésnek eredetileg milyen csodálatos harmóniája volt. Gondoljunk csak bele, hogy nincsenek magánterületek és nincsenek közterületek, nincs lakcímbejelentés és nincs ingatlanadó! Ádám és Éva valóban boldog életet élhetett – legalább is, egy darabig. Reményt kaptak, amikor gyermekeik megszülettek. Ez a reményteli állapot sajnos az első gyilkosság után, de még az erőszakosság elterjedése előtt megváltozott. Az első család mind lélekszámban, mind reménységében megfogyatkozott. A halál egészen közeli valósággá vált. Csodálkozva tapasztaljuk azonban, hogy a gyilkos kéz kicsivel később nem a pusztítást folytatja, hanem grandiózus építésbe kezd.

Így tudósít a Szentírás az első városépítésről: „Majd várost épített Káin, és a fiáról Énóknak nevezte el”. A múlt bár gyalázatos volt, de Isten kegyelméből Káin mégis a jövőre alapozott. Gondolom, Énók városa hamarosan kibővült egy Énók Újvárossal, majd egy Énók Felsővel és egy Énók Alsóval, és így tovább, amíg Káin utódai ki nem nőtték azt a helyet. Mégis, mit kerestek egymás szomszédságában lakva? Talán egy kis boldogságot egymás vigasztalásában. Talán az első város építése reménységet adott a reményét vesztett embernek.

A világ teremtésekor templomok sem voltak még. Nem is volt szükség templomokra, hiszen az ember szíve volt Isten temploma. Az első emberpár boldog volt, mert szívük tiszta volt még, és láthatták az Istent. Az eredetileg jó szívekbe azonban a bűn keserű mérge keveredett, és ez a meghasonlottság gyakran elkeseredett kísérleteket szült. A következő generációk is próbálkoztak ugyan a boldogsággal, ám ős-szüleik hibáiból s nem tanultak, se nem felejtettek.

Az özönvíz után újraindult építkezés nem az Isten dicsőségére, hanem az ember saját becsvágyának építésére történt. Az égig érő bábeli torony építését tetézte, hogy a szétszéledés megtagadása is Isten parancsa ellen való volt, Aki ezt mondta: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá!” Erre ezt mondták a bábeli emberek: „Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” Ennek az önhitt önimádatnak sürgősen abba kellett maradnia. Az építkezés iránya bár egész jónak mondható, mindazonáltal veszélyes is volt. Gondolom, a bábeliek egészen addig nem hagyták volna abba az építkezést, míg meg nem látják az Istent a felhők fölött. Nos, szerintem két eshetőség állt volna fel. Az egyik forgatókönyv szerint addig-addig építkeznek, míg a sok millió tégla súlya alatt az alapok meginognak, és rájuk dől az egész torony. A másik forgatókönyv szerint pedig addig-addig építkeznek, míg ki nem lépnek a Föld légköréből, és meg nem fulladnak. Azt hiszem, mindkét eshetőség megakadályozása mérhetetlen nagy kegyelem a bábeli Mekk Elekek számára – bár lehet, hogy ennek ők nem igazán voltak a tudatában. A legnagyobb kegyelem mégis az, hogy Isten a bábeli nyelvzavar után is szólt az emberhez. A babiloni kísérlet talán nem volt jó húzás, de Isten igazságossága végtére is a vad gőgről a szelídségre hangolta az embereket, és végtére boldogok lehettek, mert elszéledve övék lett a föld. Talán a következő templomépítés már Isten áldásának reményében zajlott…

2. Kórah fiai és Jeruzsálem

Tovább lapozgatva a Szentírást, olvashatjuk, hogy már az ősatyák: Ábrahám, Izsák és Jákób is építettek szentélyeket az Istennek – igaz, ezek még elég kezdetlegesek voltak. Persze a szándék a lényeg, illetve az a hit, mellyel az istenfélő ember segítségül hívja az Úr nevét. Így olvashatjuk: „Abrám hitt az ÚRnak, és ő ezt számította be neki igazságul”. Ezzel a hittel elindulva pedig egész messzi tájakra jutott el, s a megtett kilométerekben talán csak kései utódja, Pál apostol előzhette meg. Figyelemre méltó, hogy Ábrahám annyi szép helyen járt, annyi gazdag városban megfordult, de egyik sem tudta eltántorítani őt az ígéret földjétől. Figyelemre méltó az is, hogy bár leszármazottai is igen sokat vándoroltak különböző okokból (szabadulás Egyiptomból, babiloni fogság, stb.), mindenkor szükségük volt egy szent helyre, ahol segítségül hívhatták az ÚR nevét. Mint mondottam, s amint az a Szentírásból is kikutatható, ez az istentisztelet eleinte igen egyszerű módon ment végbe, ám az idő előrehaladtával a szent liturgia kiteljesedett. Az Isten dicsérete adott helyen, adott időben, adott körülmények között zajlott. Ennek ékes bizonyítéka az imént felolvasott
46. zsoltár is, mely formailag és tartalmilag is értékes igei üzenet a számunkra.

„A karmesternek: Kórah fiaié. Ének magas hangra”. Gondolom, többen vagyunk, akik nehezen értik, hogy mit keres itt, egy ilyen szép zsoltár elején ez az értelmetlen szöveg. Aztán, visszatekintve a bábeli zűrzavarra, be kell látnunk, hogy a karmesternek adott instrukciók nagyon is helyénvalóak. Nem tudom, kik voltak ezek a Kórah fiai, de bizonyára igen termékeny és tehetséges énekszerzők voltak, mert nevük gyakran felbukkan a zsoltárok elején. Lehet, hogy ezek a Kórah-fiúk olyan virtuóz dallamokat álmodtak meg, amik a szokásosnál is nagyobb odafigyelést és minden bizonnyal sok-sok gyakorlást igényeltek.
Lám, még el sem kezdődött az istentisztelet, de az ember szíve már Istenre hangolódva várta, hogy részese lehessen az Istennel való találkozásnak.

„Szela…” Nyomon követve a 46. zsoltár sorait, láthatjuk, hogy minden negyedik vers ezzel a szóval zárul. Mit jelenthet? Ez a szó felkelti figyelmünket. Még a legbölcsebb rabbik és teológusok sem tudják pontosan. Talán nem is baj, hogy vannak ilyen megfejthetetlen titkok. Ez a szó megmutatja, hogy tudásunk soha nem elég, hogy vannak titkok, amikhez kevés az emberi ész és hatalom. Íme, egy megfejthetetlen rejtély. Elbizakodottságunk, a magunkba vetett hitünk mit sem ér! Az Isten előtti alázatra szólít fel egy-egy ilyen rejtett kincs.

„Szela…” Háromszor is elhangzik ebben a zsoltárban. Ha az igazságra való éhségünkben és szomjúságunkban mégis boldogok szeretnénk lenni, akkor annyit elárulhatok, hogy a „szela” a „sala” héber szónak a változata, ami azt jelenti: „meghajolni”. Egyébként volt is ilyen része az istentiszteletnek, hogy a kimondottan imádság szövegű zsoltárokba beiktattak egy kis szünetet, amikor is az egész gyülekezet meghajolt Isten előtt. Az Isten előtti hódolatnak és az alázatnak a kifejezése volt ez. Most csend van. Előadtuk a panaszunkat, a hálánkat, a bűnbánatunkat, és most várunk Isten szavára. Szavak nélküli hitvallás ez: egy pár pillanatra most nem énekelünk, nem muzsikálunk, hanem mindnyájan hódolunk előtted, és ezt a testtartással is kifejezzük: meghajolunk. Gondolom, nem csak én próbáltam már úgy énekelni, hogy közben kétrét görnyedve kotorásztam a leesett énekeskönyvem után. Nos, az összepréselődött mellkasom, és a hirtelen fejembe tódult vértől csengő fülem azt jelezte, hogy ez nem volt éppen jó ötlet. Lám, ez se lehet véletlen, hogy anatómiailag is a helyes istentiszteletre vagyunk teremtve.

Meg kell hagyni, Kórai fiai nagyot alkottak, Isten Szentlelke gazdagon megihlette őket. A 46. zsoltárt a „hit zsoltárának”, és a „bizalom zsoltárának” is nevezik. És valóban: a zsoltáros szava erővel szól – ének és hitvallás. Oly hitet és meggyőződést áraszt, amivel nem lehet szembeszállni, vitatkozni. Csak visszahangozni tudjuk, és a dallamot továbbadni. És amíg a „szela” tart, a refrén tovább visszhangzik a csendben: „A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi várunk”. A hitünkre adott isteni válasz nem a nagy hangorkán és nem a nagy erődemonstráció közben érkezik meg. A hitéért sokat szenvedett Illés próféta a tanú erre, aki a Hóreb-hegyen, egy barlangban vészelte át az ÚR érkezését.
Az ÚR érkezését elemi csapások: szélvihar, földrengés és tűz előzte meg, de az ÚR nem volt benne egyikben sem. Meglepő dologról tudósít ekkor a Szentírás: „A tűz után halk és szelíd hang hallatszott”. Így válaszolt Illésnek az Isten.

Nem tudom, ki mit gondol erről az Illésről, sokan a legsikertelenebb prófétának tartják, hiszen szolgálatát semmibe vették, és üldözték őt az ÚRért, az igazságért. Szerintem Illés igenis boldog volt, mert biztos menedékre lelt az Isten oldalán. Amikor Kórah fiai ezt a hitvallást megzenésítették, valószínűleg maguk is csendben, békében dolgoztak művükön, míg odakint nyüzsgött, forrongott a világ. Ők egy zsoltárnyi békességet adtak át az Isten népének, még csak egy „szelah”-nyi időre is. S hogy Kórah fiai boldogok voltak-e? Krisztus Urunk a hegyi beszédében „az Isten fiainak” nevezi az ilyen embereket...

3. Isten fiai és Pilis

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ádámnál és Évánál kezdtem az igehirdetést, és a gondolat fonalára igyekeztem felfűzni minden fontosabb momentumot, ami egy elviselhető hosszúságú prédikációba belefér. (Ez úton is elnézést kérek, ha a „szelah”-nyi idő kereteit átléptem. Sajnos én sem ismerem e titkot.) Röviden tehát nehezen lehetne összefoglalni mindazt, amit az emberiség elrontott. Konfliktusaink gyökerét felfejteni, és rátalálni a békesség útjára: komoly kihívás. Megtalálni azt a békességet, akár egy „szelah”-nyi időre is: egy nyitott mondat, három pont az elhaló könyörgés, vagy panasz végén. Várjuk a választ, mely nem mindig jön azonnal. Felállunk, és lehorgasztott fejjel távozunk Isten színe elől. Esetleg már azon törjük a fejünket, hogy megoldhatjuk-e mindezt önerőnkből?

Aligha. Valójában nem az ember, hanem Isten tesz pontot minden emberi konfliktus, háborúskodás végére. Isten az, Aki elnémítja a történelem zaját. Ahhoz, hogy Őt felfogjuk, megértsük, meghalljuk, meglássuk, el kell csendesednünk. Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” – mondja a 46. zsoltár. Az ember-okozta, bűn-okozta bábeli hangzavarban nem halljuk meg az Istent. Isten előtt csendesedjünk el egy pillanatra!

Elcsendesedés. Nem parancs ez, hanem egy páratlan lehetőség ebben az őrülten rohanó világban. Gondoljunk csak a boldogmondásokra! A boldogság nem megy parancsszóra, ám ugyan ki az, aki nem szeretne boldog lenni? Krisztus Urunk számos utat kínál a boldogságra, de ezeket az utakat elérni csakis Ővele lehet. Akinek pedig Istene van, annak mindene van. Ezt kaptuk reménységül: ez a mi erőnk, ez a mi éltető forrásunk, az egyetlen kincsünk.

E kincsre leltek rá az első emberek, erre fognak rálelni az utolsók is.
Mi pedig, akik történelem e két végpontja között élünk, akár az Isten előtti csendességben, akár otthon, családi körben, akár a munkahelyen, vagy az iskolában: adjuk tovább bátran, amit Krisztus Urunk ránk bízott!

Testvérek! Ez a Feltámadott Úr segítsen minket, tartson meg, merjük hinni, hogy van védelem, szabadítás, és ennek az Úrnak a kegyelmét hirdessük a leggonoszabb ellenségnek is, mert amíg nem jön el Jézus, az emberek megtérhetnek az Úrhoz, és mindnyájan Őelőtte.

Ámen. Ezért imádkozzunk!

Mindenható Atyánk! Téged dicsőítünk, mert láthatunk már az események mögött. Köszönjük, hogy semmi véletlen nem történhet velünk, és hogy terved van velünk. A Te kegyelmedre bízzuk magunkat, kérünk, bocsásd meg vétkeinket!

Úr Jézus, Mesterünk! Taníts meg minket az odafel valókra is nézni, és egyre több lelki értékért könyörögni az Atyánál, hogy használhass minket mások javára, de ne a magunk dicsőségére. Kérünk, taníts minket imádkozni!

Szentlélek Isten, Pártfogónk! Te ébresztettél bennünk hitet, és most, ebben „szelah”-nyi időben reménységet is Tőled várunk. Áldj meg minket, lakozzál köztünk, lakozzál bennünk!

Ámen!