6Elvonult
előtte az ÚR, és így mondta azt ki: Az ÚR, az ÚR irgalmas és kegyelmes
Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! 7Megtartja
szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem
hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a
fiakat és a fiak fiait harmad- és negyedízig. 8Mózes sietve letérdelt a földre, leborult, 9és
ezt mondta: Ó, Uram, ha megnyertem jóindulatodat, járj közöttünk Uram!
Mert bár kemény nyakú nép ez, bocsásd meg mégis bűnünket és vétkeinket,
és tégy tulajdonoddá bennünket! 10Az
ÚR pedig azt mondta: Én most szövetséget kötök. Olyan csodákat teszek
egész néped előtt, amilyenek nem történtek sehol a földön és egy nép
között sem. Meglátja majd az ÚR cselekedeteit az egész nép, amely között
vagy, mert félelmetes dolgokat fogok cselekedni veled.
2Móz 34, 6-10
A múlt heti
gyerektáborban egy reggeli áhítaton megkérdeztem a gyerekektől, hogy ki az
közülük, aki látta már Istent. Persze erre a kérdésre senki nem jelentkezett,
arra viszont igen, hogy ki az, aki el tudja képzelni, hogy milyen lehet Isten.
A legtöbben úgy képzelték el őt, mint egy öreg, ősz szakállas bácsit, aki a
felhők fölül néz le ránk. Volt, aki fiatalnak, hosszú barna hajúnak és
szakállasnak képzelte el őt, akárcsak Jézust. Abban viszont megegyeztek, hogy
pufók, szárnyas kisfiúknak kinéző angyalok veszik körül Istent.
Bár mi felnőttek
már nem gondoljuk azt, hogy Isten egy szakállas, öreg bácsi, azért
mindnyájunkban él egy kép Istenről. Amikor imádkozunk, némelyikünk arra gondol,
hogy Isten tényleg egy atya, aki mindig mellettünk áll, és olyan
szeretetteljesen fordul hozzánk akárcsak egy apa a fiához. Van, aki nem ilyen
közeli kapcsolatban él a teremtővel, hanem úgy tartja, hogy Isten inkább egy
bölcs király, aki bár nagyon helyesen irányítja a világot, mégis túl messze van
ahhoz, hogy szóljon hozzánk. Van közöttünk olyan ember is, akiben Isten mint
egy bíró él, aki megméri minden cselekedetünket és ahhoz mérten jutalmaz, vagy
büntet, hogy mi jól vagy rosszul viselkedtünk.
Az ószövetségi
Izráel népének olyan Istenre volt szüksége, aki előttük jár és vezeti őket. Ezt
meg is kapták, hiszen Isten kihozta őket Egyiptomból és ígéretet tett neki
arra, hogy a tejjel és mézzel folyó földre viszi őket. Amikor Mózes felment a
Sínai-hegyre, hogy átvegye a Tízparancsolatot, olyan sokáig tartózkodott ott, hogy
az emberek azt kezdték el érezni, hogy vezető nélkül maradtak. Ürességet és
elhagyatottságot éreztek és ezt pótolni kellett magukban. Ezért elkészítették
az aranyborjút, ami Istent pótolta az életükben, volt valami, amihez
tartozhattak. Mózes amikor lejött a hegyről és meglátta, hogy a nép egy szobor
körül táncol olyan harag gyulladt fel benne, hogy földhöz vágta a két kőtáblát
a Tízparancsolattal.
Ahhoz hogy a mai
igénket megértsük, nagyon fontos ezeket az előzményeket is tudni. Hiszen azt
hallottuk, hogy Isten türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy és megbocsájtja
a bűnöket. Annak a népnek az Istene ilyen, amelyik annyira türelmetlen volt,
hogy nem bírta kivárni, míg Mózes lejön a hegyről és annyira hűtlen és
szeretetlen volt, hogy egy hamis istent alkotott magának. Még Mózes, a
kiválasztott ember szívében is harag és gyűlölet ébredt. Ez a különbség
számunkra is nagyon aktuális, hiszen a mai ember is pont ilyen türelmetlen és a
legtöbben ugyanilyen rövidtávú megoldásokban gondolkodunk. A nagyvállalatok
célja, hogy minél több profitot minél rövidebb idő alatt termeljenek és korunk
talán legnagyobb problémája a hitelfelvétel is csak a közeljövő pénzügyi
gondjait enyhíti.
A mi lelkünk is
kiüresedett, mert a nagy szabadságban nincs egy vezető aki megmondja mit
tegyünk, ezért pótlékokat keresünk: alkoholt, drogokat, amik pillanatnyi örömöt
szereznek és inkább olyan vallásokhoz fordulunk, amelyek gyors javulást
ígérnek. Nem Istenben bízunk, hanem bálványokban. Pedig Isten türelmes, vár
arra, hogy tehetségünk kibontakozzon és a mi életünkben is hosszú távú
perspektívát lát.
Felmerül azonban
a kérdés, hogy ha Isten valóban ennyire szeret minket, akkor miért olvassuk,
hogy nem hagyja egészen büntetés nélkül a bűnt. Hajlamosak vagyunk az
életünkben előforduló csapásokat, katasztrófákat Isten büntetéseként
magyarázni. Valójában azonban a bűnök és büntetések kusza hálózatának
kibogozása meghaladja az emberi képességeket. Sosem tudhatjuk ugyanis biztosan,
hogy tényleg büntetésként kapunk-e valamit. Talán a büntetéstől való állandó
félelem miatt, de az emberek folyton leplezni próbálják a bűneiket.
A mai korra
amúgy is jellemző a rossz tulajdonságok és hibák elkendőzése. Egy nőnek
tökéletes alakúnak, kifogástalan szépségűnek és jól öltözöttnek kell lennie. A
dolgozóknak mindent meg kell tenniük a cégükért, éjjel nappal elérhetőnek kell
lenniük és egy apró hiba is az állásukba kerülhet. Egyre jobbnak, szebbnek,
okosabbnak akarunk tűnni mások előtt és ha valamit mégis elrontunk a legjobb,
ha be sem valljuk. A bocsánatkérés pedig egyre kevesebbszer fordul elő az
életünkben. A hibák nem az emberi természetünk velejárói lettek, hanem olyan
szégyenfoltok, amelyeknek nem szabad kitudódnia.
Ha családunk és
társaink előtt kifogástalannak is tűnhetünk, Isten akkor is látni fogja a rossz
oldalunkat. Előle nem tudjuk eltakarni hibáinkat.
Dietrich
Bonhoeffer német teológus fogalmazta meg ezt nagyon szemléletesen:
„Isten elől nem
rejtőzhetsz el. Őelőtte mit sem ér az álarc, amit az emberek előtt viselsz.
Isten olyannak akar látni, amilyen vagy és irgalmazni akar neked. Sem
önmagadnak, sem testvérednek nem kell már hazudnod, mintha bűntelen volnál:
szabad bűnösnek lenned!”
Ez persze nem
azt jelenti, hogy jobb minél több bűnt elkövetni, hanem azt, hogy nem kell
hibátlannak mutatkoznunk, nem kell a bűntudat terhét magunkon hordoznunk,
ugyanis Isten nem büntetni akar bennünket, hanem meg akar nekünk bocsájtani.
Mózes tudta ezt,
ebben reménykedett, amikor térdre borult Isten előtt és azt mondta:
„Bár keménnyakú nép ez, bocsásd meg mégis
bűnünket!”
Mózes őszinte
volt Istenhez. Nem árult zsákbamacskát, nem tett felelőtlen ígéreteket, hogy
ezentúl jól fognak viselkedni. Bevallotta, hogy keménnyakú nép ez. De
hozzátette, azt, hogy mégis. Ezt a látszólag jelentéktelen kis szócskát, ami
azonban nagyon fontos, mert magában foglalja, hogy bár bűnösek vagyunk, de
mégis légy hozzánk irgalmas. Bevalljuk, hogy mennyit vétkezünk, de te MÉGIS meg
tudsz nekünk bocsájtani. Tudjuk, hogy büntetést érdemelnénk, de te MÉGIS
megvédsz ettől. Csak kis porszemek vagyunk, de te MÉGIS szeretsz bennünket.
És látjuk, hogy
Isten valóban megváltoztatja az akaratát. Először meg akarja őket büntetni,
aztán mégsem teszi, hanem ahogyan Mózes mondja, tulajdonává teszi őket. Ez a
viszony nem egy egyszeri megbocsátást jelent, hanem az örökkévalóságot
sugallja. Olyan, mint ahogyan egy anya tulajdonává lesz az újszülött
csecsemője, ez a kapcsolat közöttük soha el nem szakad, semmi sem bonthatja
fel. Isten soha meg nem szűnő kapcsolatot akar velünk fenntartani.
Azért, hogy
fenntartsa ezt a kapcsolatot, bár Izrael népe elfordult tőle, ő mégis egy új
szövetséget kötött velük. Ígéretet tett, hogy nagy csodákat fog véghezvinni.
Ezek a csodák pedig már beteljesedtek Jézus Krisztus életével, halálával és
feltámadásával. Az a bűnbocsánat, amit Mózes megtapasztalt, Jézus áldozatával
lett teljessé. Ezért most már mi is bármikor részesülhetünk abban a csodában,
hogy egy-egy úrvacsora alkalmával a kenyér és bor vételével minden
bűntudatunkat és terhünket letehetjük: azt, hogy sok hibánk van, amit mások
elől eltitkolunk. Nem vagyunk tökéletes szülők és házastársak, veszekszünk és
képtelenek vagyunk megbocsájtani. A pénzben és az anyagi javak biztonságában
reménykedünk. És ezeket naponta elkövetjük. De Isten ezeket látja, és nem attól
kell félnünk, hogy megbüntet érte, hanem abban van minden reményünk, hogy
megbocsájtja ezeket. És mindezt csakis azért, mert Jézus Krisztus vállalta a
kereszthalált a mi életünkért cserébe. Ezt tudva merjük elmondani Istennek a
bűneinket, ne próbáljuk magunk megbirkózni velük, hanem kérjük és hagyjuk, hogy
ő segítsen, hagyjuk, hogy ő megbocsásson.
Ámen.