GYERTYÁS ISTENTISZTELET

Örökélet vasárnapja - Halottainkra emlékezünk…

Textus: 1Thessz 4,13-14; 17b-18

Hamarosan egyenként olvassuk majd fel mindazoknak a nevét, akiket az elmúlt egyházi évben búcsúztattunk el. Minden névnél egy gyertya fénye lobban majd, ahogyan a szívünkben is emlékek törnek elő, ha rájuk gondolunk.

Van, akinek ezek az emlékek még egészen közeliek, hiszen csak néhány napja vagy hete hogy búcsúzni kellett. És van, aki talán már lassan egy éve temette el szerettét. Összeköt bennünket a gyász. Az a folyamat, aminek részesei vagyunk mindannyian, legyünk bár az elején ennek az útnak, vagy közeledjünk talán már a végéhez.

A gyászunk nem egy állandó állapot. Inkább egy út, amelyen végig kell járnunk. Lépésről lépésre haladunk ezen az úton, és minden szakaszában másként éljük át a fájdalmat. Régen a gyász ideje egy év volt. A régiek úgy tapasztalták, hogy ennyi időre biztosan szükség van ahhoz, hogy az ember végig érjen ezen az úton. Mert ennek az útnak nem csak kezdete, de vége, célja is van.

A kezdetét senki sem felejti el. Azt a pillanatot, amikor megtudtuk, amikor átéltük az ő halálhírét, nem lehet elfelejteni. Mintha minden megállt, minden megbénult volna. Mintha ösztönösen próbáltuk volna távol tartani magunkat attól, hogy az értelmünkig, és a szívünkig is eljusson a hír. Pedig talán számíthattunk rá, talán volt idő felkészülni. Mégis, amikor megtörtént minden hihetetlen, felfoghatatlan, és elfogadhatatlan volt.

Azután ránk szakadt az elintézendő feladatok terhe. A temetés napjáig mindent meg kellett szervezni, mindent elő kellett készíteni. Azt sem tudtuk hol áll a fejünk, de talán védett is minket a sok feladat, hogy ne kelljen önmagunkkal és az ő hiányával maradnunk.

Azután elment mindenki haza. A temetés estéjén pedig megéreztük azt a mérhetetlen ürességet, azt a feneketlen tátongó űrt, amit az ő hiánya hagyott bennünk. Minden rá emlékeztetett. A helye otthon az asztalnál, a levelek, amik még neki érkeztek, a kedvenc sorozata, ami este elkezdődött a tv-ben. Minden csak az ő hiányáról beszélt.

És azután ebben az ürességben teltek a hetek. Ha valakivel találkoztunk is, talán nem is akartunk szóba elegyedni. Vagy ha mégis, inkább csak azt akartuk, hogy mi mesélhessünk, beszélhessünk arról, amit érzünk. Sokan talán kerültek is bennünket, mert nem tudták, mit is kezdjenek velünk. A többiek vigasztalása gyengének tűnt. Üres szavaknak. Honnan tudhatnák ők, hogy mit érzek én?

És azután a napok, a hetek, a hónapok távolabb vittek mindent. Nem a fájdalom enyhült, nem a hiánya lett kisebb. Csak a mindennapok monotonitása, a munka, amit tovább kellett végezni, az idő monoton múlása távolított el mindent. A sebek ugyanolyan érzékenyek maradtak. Elég most is egy hang, egy név, egy tárgy, ami az övé volt, és ugyanazzal a fájdalommal találjuk szembe magunkat. Félünk az ünnepektől. A születésnapja, a névnapja ünnepétől. Félünk a közeledő karácsonytól. Hogyan lehet ünnepelni nélküle? Hogyan lehet tovább élni nélküle?

Pedig a gyász útjának egyszer vége van. A gyász útja egy cél felé halad. Egyszer csak el kell érnünk oda, hogy elengedjük őt! Egyszer csak el kell érnünk oda, hogy békében, megnyugodva Istenre bízzuk őt.

Ezért szólít meg bennünket ma este Pál apostol szava: azért szólok hozzátok, hogy ne szomorkodjatok reménység nélkül!

Pál nem a szomorkodást, a gyászt vitatja el tőlünk. Éppen ezért beszél azokról, akik elaludtak, akik elhunytak. Ebben a régi magyar kifejezésben ott van az a tapintat, ami nem a halál szavát terheli ránk, hanem az elalvás fogalmával közelít hozzánk. Pál is tudja, mennyire fáj, mennyire elviselhetetlen az ő elvesztése. De azt szeretné, ha a szomorúságunk és a fájdalmunk nem lenne kétségbeesett, nem maradna reménytelen.

Lehet reménységgel is gyászolni. És mindent azért ír le nekünk, sőt minden azért történt és íratott meg, hogy nekünk reménységünk is legyen a szomorúságban. Azért halt meg és azért támadt fel az Isten Fia, hogy mi is tudjuk, higgyük, bízzunk benne: Akit mi szerettünk, akit mi veszítettünk el, ő is Istennél van! „…így leszünk mindenkor az Úrral!”

Ha valaki hinni tud, hinni mer abban, hogy Isten Úr a halál felett is, hogy a halál nem tudta örökre fogva tartani Jézust, hanem az Isten hatalmából újra életet adott neki, az hihet abban, lehet olyan bátor, hogy higgyen abban: a halál nem az utolsó ami az emberrel történik! Az Isten kezéből senkit sem ragadhat ki a halál!

Így mi, akik itt vagyunk ma este, mi is hihetünk abban, hogy Ő is, akit mi gyászolunk, akit mi veszítettünk el, aki nekünk hiányzik minden nap, minden este, Ő is a Teremtő Istennél van! És bár elviselhetetlenül fáj az, hogy nincs itt, hogy nincs többé velünk. De békességet, megnyugvást, vigasztalást találhatunk abban, ha tudjuk, hisszük, reméljük, ő ott van Isten kezében. Biztonságban, teljességben, az örökkévalóságban. Ők Istennel, Istennél vannak.

És ez az, ami bennünket is mindennél szorosabban összeköt velük most is. Ahhoz az Istenhez szólunk és imádkozunk, azzal az Istennel vitatkozunk, hadakozunk, aki őrá vigyáz, aki kezében tartja, kezében őrzi őt is.

És ha minden fájdalom, szomorúság, kétségbeesés, és üresség közepette erre is odafigyelünk, akkor egyszer csak elérünk arra a pontra, ahol békében, megnyugvással elengedjük majd őt. És végleg rábízzuk az Istenre.

Minden névnél egy gyertya fénye lobban fel ma. Minden gyertya fénye erősítheti bennünk a reménységet. És ahogyan a nevek végén a templomban a gyertyák fénye mindent betölt majd, úgy lehet mibennünk is igaz fénye ennek a vigasztalásnak.
Ámen.