Máté evangéliuma 8,18-27
A túlsó part
Két kijózanító válasz és egy természetfeletti csoda. Ha számot kellene most adnunk arról, hogy mi minden fér bele az előbb felolvasott bibliai történetekbe, akkor ez állna itt végeredményként: két kijózanító válasz és egy természetfeletti csoda.
Valljuk be őszintén, nagyon nehezen tudunk mit kezdeni ezekkel a válaszokkal, és magával a tenger lecsendesítésének a csodájával. Mintha az életünk és a gondolkodásunk fényévnyi távolságban lenne Jézus szavaitól. Élnünk kell tragédiáktól terhes életünket, közben valami biztató fénysugárra vágyunk, és azt érezzük, hogy az életünk mindent beborító hullámai nem akarnak lecsendesedni, valamiért nem akarnak lenyugodni.
Mintha a mögöttünk álló hetekbe és napokba újra belesűrűsödött volna minden lehetséges tragédia. Tömött temetők, fiatalon elengedett életek, Norvégia tragédiája – mintha a múlt hét viharai csak aláfestő zeneként szolgáltak volna mindahhoz, amit ma a szívünkben hoztuk el ide a templomba.
Valljuk be őszintén – küzdünk mindeközben a hitünkkel is. Küzdünk azzal, hogy nem tudunk értelmet csiholni a fájdalomba és a gyászba. Énekeljük énekeinket, hallgatjuk Isten szavát, próbálunk az imádság szavaiba belekapaszkodni, de egy hatalmas szakadékot látunk magunk előtt. Szakadékot ezen az innenső parton az élet és a hit között, és úgy tűnik, sehol egy híd, sehol egy kapaszkodó, vagy legalábbis valamilyen kis bizonytalan átjáró az Isten felé.
Kialakult az életünk menete egy háborgó tenger innenső partján. Ez itt a mi birodalmunk, a mi életünk, hol jobb, hol rosszabb napokkal, - mostanában inkább rosszabb napokkal -, fájó tragédiákkal. Az életünk kicsi apró kockái szanaszét hevernek, mint otthon a lego darabok, amiket olyan jó lenne újra összerakni és valami szépet építeni belőlük.
Emlékszem, gyerekkoromban éjjel-nappal legóztam.

