Szentháromság ü. utáni 8. vasárnap - Kovács Barbara teológus hallgató igehirdetése

Alapige: Máté evangéliuma 5,43-48

Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy amióta ember él a Földön, a háború is az élet velejárója. Az ősember folyamatos harcot folytatott a táplálékért és az életben maradásért. Aztán később, ahogy benépesült a Föld, a népek egymással kezdtek csatázni, hogy a gazdagabb vidékeket maguknak tudhassák. Közeli képet kaphatunk erről az állandó konfliktushelyzetről, ha kinyitjuk az Ószövetséget, mert ott több helyen olvashatunk hatalmas csatákról, területek elfoglalásáról és vitéz harcosokról. Gondoljunk csak Dávid és Góliát történetére! Góliát vértjének és felszerelésének leírása milyen pontos, milyen élethű! Biztos vagyok benne, hogy egy olyan ember jegyezte le, aki járatos volt a hadviselésben. A háborúnak akkoriban ugyanolyan megszabott ideje volt az évben, mint a mezőgazdasági munkáknak. A középkortól kezdve az eltérő vallás volt a népek ütközőpontja, manapság pedig főként az olajért folytatott küzdelem az, ami nagyban meghatározza az országok helyzetét.

Nem is kell tovább fűznünk ezt a gondolatsort és különösebb hadi ismereteket sem igényel, hogy tudjuk, egy harc mindig két félből áll: belőlünk és az ellenségből. Egy hadsereg pedig akkor összetartó, ha kellőképp meg van benne a közös ellenségtudat, ez az ami összekovácsolja a különböző helyről jött, különböző kultúrájú katonákat. Elvonatkoztatva egy kicsit a háborútól: az elmúlt század nagy diktatúrái nem ugyanezen alapultak-e? A kommunizmusnak és a nácizmusnak is az volt az alapja, azzal értek el gyors sikereket, hogy egy kiszemelt csoport iránt sikerült gyűlöletet szítaniuk és az immár manipulált embereket maguk mellé állítaniuk. Akárhogy is, jelenleg úgy tűnik, hogy a diktatúrák összeomlottak, minket pedig nem fenyeget támadással egyik másik nép sem. Magyarországon béke van.

De vajon tényleg így van? Ha jobban belemélyedünk a saját életünkbe, ott sem találunk háborút?

Nézzük meg az emberi kapcsolatainkat, mennyi konfliktus, mennyi harc nehezíti az életünket: a házastársak között a sok veszekedés, békétlenség, a bántó szavak és tettek mennyi sebet tudnak ejteni a feleken! Ugyanígy a szülők és a gyerekek között, manapság már olyan nehéz megtalálni a hangot a generációs különbségek miatt. Borzalmas azt hallani, hogy sok gyerek úgy beszél szüleiről, mintha idegenekről lenne szó, vagy mintha a legnagyobb ellenségeivel állna szemben, akiktől jobb távol maradni.
De ha kicsit kijjebb tekintünk a nagyvilágba, akkor láthatjuk, hogy az ellenségeskedés globális szinten is folyik: egy Európai Uniós felmérés szerint a magyarok 60 százaléka gondolja úgy, hogy a faji alapú diszkrimináció gyakoribb, mint 5 évvel ezelőtt volt. 

Az igazság az, hogy életünk minden területén úgy érezzük, hogy nem tudjuk megérteni a másik embert, hogy miért gondolkodik máshogy, miért viselkedik máshogy és főleg: hogy miért nem tudunk ennek ellenére kijönni egymással. A híres festő, Rubens mondta egyszer, hogy a poklot sokkal könnyebb megfesteni mint a mennyországot. Így van ez a mi életünkben is. Mások hibáit sokkal könnyebben észrevesszük, könnyebben kritizáljuk őket, minthogy megdicsérnénk vagy épp jó tulajdonságaikat helyeznénk előtérbe.  Ezért gyakran a könnyebb utat választjuk: ha valaki szimpatikus, úgy viselkedik, ahogy én azt elvárom és kedves velem: azt szeretem. Aki pedig valamilyen tekintetben más, vagy akivel túl sok a konfliktushelyzet, azt messziről elkerülöm. A problémát még súlyosbítja, hogy a mai világban több csatornán is próbálnak minket meggyőzni: minden egyszer használatos. Ha elromlik a tv-d dobd ki és vegyél egy másikat. Ha már nem divatos a telefonod, cseréld le. Ha megromlik a kapcsolatod a pároddal, válj el és keress olyat, aki boldoggá tesz. Ha nem jössz ki a szüleiddel, költözz el. 

Folytathatnánk a sort, biztosan mindenki tudna egy saját példát is hozni. Azonban létezik egy másik út is. Egy keskeny út, hogy biblikusabban fogalmazzak. Ez pedig a szeretet útja. Böjte Csaba katolikus szerzetes, aki Erdélyben már sok gyermekotthont alapított, és akinek a nevét bizonyára többen ismerik, írja könyvében, hogy gyakran hoznak az otthonba olyan gyereket, akiknek a szemén már látszik, hogy rosszalkodós, szófogadatlan gyerek, akivel sok baj lesz még, és akivel első látásra nem sok felnőtt szeretne foglalkozni. Arról pedig, hogy hogy kell egy ilyen gyerekkel bánni, így ír: „A szeretet gyógyszer, nem jutalom. Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá, aki enélkül bekeseredik és bekerített félelmében gonosszá válik.” Ha kimutatjuk valaki felé szeretetünket és elfogadásunkat, akkor megszelídül és sokkal kedvesebb lesz, mint amilyennek előtte láttuk.

Valójában Isten szemében mi is rosszcsont, sunyiszemű kisgyerekek vagyunk, akik mindig valami rosszban sántikálunk és bosszúságot okozunk neki. Kivételezhetne velünk ő is, aki jól viselkedik azt szereti, aki pedig megharagítja, azt megbünteti. Ő ezt mégsem teszi. Nem teszi, mert ő eltörölte az összes bűnünket azzal, hogy Jézust elküldte a világba. Még a számára legfontosabbat, a fiát sem kímélte azért, hogy nekünk megbocsásson. „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” – kérjük a Miatyánkban. Isten teljesíti a kérésünket és megbocsát nekünk, ezért nekünk is meg kell próbálnunk betartani a szavunkat és megbocsátani embertársainknak. „Felhozza napját gonoszokra és jókra, esőt ad igazaknak és hamisaknak” Számomra ez a legkedvesebb igeszakasz ebben a fejezetben, mert ebből tudjuk, hogy Isten mindenkit ugyanúgy szeret. Jézus élete pedig a legjobb példa erre, Isten rajta keresztül mutatta meg, hogy ő soha nem tesz különbséget ember és ember, bűnös vagy igaz között. Jézus nem lökte el magától a bűnös asszonyt, nem derogált neki vacsorázni egy vámszedőnél, meggyógyított egy olyan vak embert, aki mellett még a szülei sem álltak ki. De az utolsó percben is, amikor már mindenki elhagyta, a kereszten, még ott is megbocsátott vádlóinak: „ Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekszenek” – mondta. De nem csak életének példája az, ami minket útbaigazít, hanem konkrét felszólításokat is találhatunk erre vonatkozóan: az aranyszabályt: Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük. A Hegyi beszédben pedig ezt mondja: „aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is.”

Ezek olyan nehéz parancsolatok, nincs ember, aki be tudná tartani, gondolhatnánk most. Pedig, igenis van. Az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk, hogy István is, amikor megkövezik, ugyanazt mondja, mint amit előbb idéztem Jézustól, pedig ő is csak ember volt. Vagy vegyünk mai példát, mindenki ismeri II. János Pál pápa történetét, aki merénylőjével is képes volt megbékélni. Lehet, hogy még mindig kételkedünk, mondván ők különleges, elhívatott emberek voltak, nekünk pedig az egyik legnehezebb dolog embertársainkat elfogadni olyannak amilyenek, és legyőzni előítéleteinket. Sokszor pedig kifejezetten úgy érezhetjük, lehetetlenség uralkodni indulatainkon. Igaz, hiszen nekünk, embereknek lehetetlen. De ha Jézusban hiszünk, ha ő él bennünk, akkor számára mi lehetetlen? Istennek minden lehetséges! Ezért bátran kérjük azért Isten szent lelkét, hogy segítségünkre legyen a nehezebb útra való első lépésnél, hogy így aztán mindannyiunk életében beteljesedjen az igeszakasz utolsó mondata: "Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogyan mennyei Atyátok tökéletes." 

Ámen.