Vízkereszt ü. u. 5. vasárnap igehirdetése - Pángyánszky Ágnes

Hiszen emlékeztek, testvéreink, a mi fáradozásunkra és vesződségünkre: éjjel és nappal dolgoztunk, hogy senkit meg ne terheljünk nálatok, és úgy hirdettük nektek az Isten evangéliumát. Ti vagytok a tanúim és az Isten: milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek, akik hisztek. Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket. Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.

1Thessz 2,9-13

Keresztyén Gyülekezet! Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Amerikában minden boltnak tetszetős neve van. Egy férfi, akinek sürgősen ki kellett tisztíttatnia az öltönyét, emlékezett egy ruhatisztítóra, aminek ez a neve: „Egy-Órás-Tisztítás”. Gyorsan elvitte hétfő reggel ebbe a boltba az öltönyét és kérte, hogy tisztítsák ki. Miután kitöltötte a megrendelőlapot, kérte az alkalmazottat, hogy egy órán belül legyen kész az öltönye tisztítása. Az alkalmazott hölgy válasza ez volt: „Sajnos csütörtökig nem tudjuk kitisztítani.” A férfi megrökönyödött: „Én azt gondoltam, hogy egy óra alatt ki tudják tisztítani!” „Sajnos nem – válaszolta a hölgy, az „Egy-Órás-Tisztítás” csak a neve a boltnak.

Ha valaki alapos kutatást végezne mai keresztyén emberek között, ehhez az amerikai férfihoz hasonlóan bizonyára nagyon megrökönyödve. Keresztyének, evangélikusok vagyunk, de az életünk valami egészen mást tükröz. Úgy viseljük magunkon a keresztyén, evangélikus jelzőt, keresztségünket és konfirmációnkat, mint egy terhet, amit letenni ugyan nem tudunk, de kezdeni sem tudunk sokat vele.

Talán már azt sem tudnánk olyan nagyon megmondani, hogy milyenek lennénk, ha Isten-hívő életet élnénk. Emlékezünk még szüleink, nagyszüleink családjaira, akik szépen felöltözve igyekeztek minden vasárnap reggel a templomba. Talán még elő tudunk venni régi Bibliákat, amelyek híven őrzik akár két évszázadról ezelőttig is családfánkat. De közben itt dübörög velünk a XXI. század, forrong a világ, forrong a lelkünk és Istent alig találjuk már benne. Pedig egyszer bennünket is megkereszteltek itt. Konfirmáltunk, vagy majd konfirmálni fogunk. Ha megkérdezik, hogy milyen felekezetűek vagyunk, talán mondjuk is büszkén, hogy evangélikusok. De tudunk-e mit kezdeni azzal az előbb hallott bibliai felszólítással, hogy éljünk az Istenhez méltó módon?

Azt, hogy Isten-hívőként mit jelent élni, elfelejtette a mai ember. Itt ülünk ma is a templomban – rendszeresen járunk, vagy ma olyan alkalom van, hogy eljöttünk –, mégis egyformán küzdünk a kérdéssel. Hívő vagy nem-hívő élet életet éljen a XXI. században élő ember? Csak egy bélyeg rajtunk a keresztyén-evangélikus jelző, vagy pedig tényleg tükröz is valamit az életünk ebből?

Amikor Pilisről autóval megyünk Pestre, Ferihegynél mindig figyelem, hogy szállnak-e fel repülőgépek. Bár repülni annyira nem szeretek, mégis csodálattal tölt el, hogy egy repülőgép fel tud emelkedni a magasba. Ültem már kis repülőn és hatalmas utasszállító gépen is, egyszerűen lenyűgöző, hogy olyan gép is, aminek el tud az ember sétálni a motorja alatt, fel tud a levegőbe emelkedni.

Amikor egy repülőgép a biztonsági ellenőrzések után elindul, akkor még egy darabig a kifutópályán gyorsít. Először lassan indul el, majd egy ponton hatalmas sebességre vált, és felemelkedik a földről. Van még olyan útja a gépnek, amikor megállhatna, ha bármi történne, de egy idő után már nincs visszaút, fel kell a gépnek emelkednie.

Gondoltunk-e már keresztyén életünkre úgy, mint egy a földtől elrugaszkodó repülőre, aminek az útja onnantól kezdve meghatározott?

Fel kell szállnia, minden más manőver már csak onnan számítható ki újra. Nagyon hasonló ez ahhoz, hogy bennünket egyszer megkereszteltek, egyszer már kiálltunk ide az oltár elé, és a konfirmációnkban elmondtuk a hitvallást, vagy ide térdelünk egy-egy úrvacsoravétel alkalmából és elfogadjuk az Isten bűnbocsánatát.

Ezek olyan meghatározó pillanatok voltak, amikor a repülőgép felszállt velünk és valami új kezdődött az életünkben. A régi énünk felé onnan már nem lehetne visszaút, megállás vagy újratervezés. A repülés elkezdődött, jó irányba halad az életem, Isten vett a szárnyaira, nem lenne jó visszafordulni onnan.

Azt hiszem a repülőgép példája azért is jó, mert a legtöbb ember mégis tart attól a pillanattól, amikor felszáll a gép, többé már nincs a lábunk alatt a jól megszokott talaj. Félünk, mert nem tudjuk, hogy mi vár ránk. Ismeretlen körülmények között érezzünk magunkat, és inkább akarunk bízni saját magunkban, mint Istenben, vagy valami másban, amiről nincs információnk.

Ezért is nagyon fontos figyelnünk arra, hogy egymást is erősítsük abban, hogy mit is jelent keresztyénnek, hívő embernek lenni. Közöttünk a legerősebb bizonyságtétel az, ha egymástól halljuk azt, hogyan van jelen Isten az életünkben. Pál apostol szavai ezért szóltak arról, hogy ő az életét tette fel arra, hogy bizonyságot tegyen a többi embernek Istenről. Az ő életében meghatározó élménnyé és hitté vált a Jézussal való találkozás. Felszállt vele a repülő és érezte, hogy rábízhatja az életét arra, aki a találkozás után a szárnyaira vette őt.

Sokak számára szokatlan és furcsa foglalkozás vagy hivatás az, ha valaki például lelkész. Hiszen mi is a feladatunk? Pál apostol nyomán az, hogy bizonyságot tegyünk arról, hogy Isten bennünket is a szárnyaira vett és repülünk vele, elrugaszkodtunk a földtől és nincs már visszaút oda, hogy ugyanolyanok legyünk, mint amilyenek a Vele való találkozás előtt voltunk.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy ez hogyan is történt az én életemben – hogyan történt az, hogy lelkész lettem, hogy számomra ez a legfontosabb, nekem ettől teljes az életem és az ad örömet, ha a kapott lelki kincseket megoszthatom másokkal. Egy idézetet olvastam a minap erről, nagyon megfogott: „Ha Isten fel akar használni téged, sok-sok tapasztalaton keresztül vezet majd. Ezeket a tapasztalatokat nem neked szánja: mások számára tesz hasznossá téged.”

Pál ebben a levélben örömmel emlékezik vissza arra, hogy igehirdetése „hasznos” volt, mert a Thesszalonikában élő emberek az Isten üzenetét látták benne, és rá merték magukat bízni Istenre. Igyekeztek úgy élni, mint akik valóban méltóak arra a szeretetre és áldozatra, amivel az Úristen Jézus Krisztusban feléjük közeledett.

Én is elgondolkodtam azon, hogy van-e ilyen közös pontunk, közös történetünk? Eszembe jutott például a pénteki nap: 1 órakor, 2-kor és 3-kor siettünk a temetőbe temetésekre. Egymás után álltunk meg hamvak és koporsó, és gyászolók mellett. Szólt az Isten vigasztaló és reménytkeltő szava, de vajon eljutott-e hozzátok, gyászoló testvéreim? Átéltétek-e, hogy az általunk kimondott szavak és imádságok, az elénekelt énekek nem emberi erőnk produktumai, hanem Isten hozzátok közel jövő, benneteket megszólító szavai? Vagy tudjuk-e, érezzük-e, hogy amikor nemsokára itt az oltárnál úrvacsorát veszünk, nem ember és ember, nem csupán az ostya és a bor van jelen, hanem maga az Isten térdel mellénk bűnbocsánatával és erőt adó jelenlétével az értünk életét odaadó Krisztuson keresztül?

Egy édesapáról és a kisfiáról hallottam azt a történetet, hogy a kisfiú segített az édesapjának otthon valamit szerelni és nagyon megfájdult az ujja. Beszaladtak a házba és az apa gyorsan egy pohárba jeges vizet tett, hogy azzal hűtse a kisfiú a fájós ujját. A kisfiú a jeges víztől talán még jobban sírt, mint a fájós ujjától, és csak úgy volt hajlandó hűteni az ujját, ha az édesapja is beleteszi egy ujját a jeges vízbe. Így hűtötték egy darabig a fájós ujjakat, néha kivették, majd újra visszatették a vízbe, majd amikor már múlt a fájdalom, a kisfiú ezt mondta: „Apa, úgy örülök, hogy itt vagy velem.”

A történet arra emlékeztet engem, hogy sokszor a bajt, a fájdalmat nem tudjuk elvenni egymástól, de a jelenlétünk elviselhetőbbé teheti azt.

Látjátok testvéreim, milyen hatása, milyen áldása lehet annak, ha valaki nem csupán névlegesen, nem csak kívülről keresztyén és Isten-hívő, hanem úgy, hogy a saját és mások életére is hatással lehessen és közvetítője lehessen Isten bűnbocsánatának és szeretetének.

Ki az közülünk, akinek nincs szüksége bűnbocsánatra és szeretetre? Ki az, aki azt tudja mondani, hogy neki nem megváltás az, hogy a földi élet nyomorúságaiból valaki megmenti és emberi életéhez útmutatót és fogódzót ad neki?

Ha nem éljük át mélységeiben és magasságaiban azt, hogy mit jelent keresztyénnek, evangélikusnak lenni, irányíthatatlanná válik az a repülő, ami felszáll velünk. Isten szárnyain azonban bátran elemelkedhetünk a repülőn is a földtől...

Ámen.