Az imádság vasárnapján - Pángyánszky Ágnes igehirdetése

¹A mélységből kiáltok hozzád, URam! ²Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra! ³Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor? ⁴De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged.  ⁵Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. ⁶Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. ⁷Bízzál, Izráel, az ÚRban, mert az ÚRnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. ⁸Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.

130. zsoltár

Az Isten és az ember történetének van egy érdekes dinamikája, egy érdekes mozgása. Ezt a dinamikát minden Istent kereső vagy Isten-hívő ember ismeri. Ez a dinamika a mélyből a magasba, a távolból a közelbe érkezés dinamikája. Hitünk minden mozzanata tartalmazza ezt.

Szentségeink közül a keresztség a mélyből a magasba érkezés szentsége. Emlékezzünk Keresztelő János keresztelési rítusára – a megkeresztelendő víz alá merült, hogy a víz lemossa bűneit és úgy jött ki a vízből, mint aki megtisztult, és a mélységből a magasságba emelkedett. Az úrvacsora szentsége a tékozló fiú példázatának átélése – Istentől eltávolodott bűnös emberként jövök az oltár elé, de a bűnbocsánat és a Krisztussal megélt közösség újra közel hozza az embert Istenhez.

Ez a dinamika jelen van mindennapi életünkben is.
Hányszor mondjuk azt, hogy micsoda mélységeket és magasságokat élünk meg. Hányszor érezzük az Istentől és az egymástól való eltávolodás kínzó terhét, hogy azután a rátalálás és elfogadás öröme feledtesse a fájdalmunkat.

Ez a dinamika jelenik meg a 130. zsoltárban is. A sok-sok imádságként olvasható és elmondható zsoltár közül ez a zsoltár nagy-nagy áhítatra indítja az embert. Benne van életünk mélysége, bűneink kínzó tudata, és a megbocsátás, az Isten kegyelme utáni vágyunk is. Nem véletlen, hogy temetéseken elhangzó zsoltár ez – hiszen költői nyelven elmondja, hogy bizony az élet legnagyobb megpróbáltatásai közepette a legnagyobb mélységből, a legnagyobb elesettségből szólítjuk meg az Istent.

Vajon merünk-e, tudunk-e őszinte érzésekkel, őszinte szavakkal Istenhez fordulni mi is, úgy, ahogyan ez a zsoltáríró tette? Akarjuk-e annyira az Isten figyelmét magunk felé fordítani, hogy szinte kérleljük és könyörgünk hozzá, hogy figyeljen ránk? Tudjuk-e, hogy ez a zsoltáríró leginkább mit kért az Istentől a bajban? – Bűnbocsánatot. Lelki megnyugvásához, a mélységből a magasságba való érkezéséhez bűnbocsánatra volt szüksége – arra, hogy lelki terheit letehesse az Isten színe elé.

Folyamatosan azon gondolkodom és tépelődöm, hogy miért veszett ki belőlünk ez az Istenben való reménység? A zsoltár másik képe arról ír, hogy milyen kitartóan várja az imádkozó zsoltáros Isten kegyelmét, megváltását, a bűnbocsánatot. A kép gyönyörű - lelkem jobban várja az Urat, mint őrök a reggelt. Azt hiszem sokunk számára ismerős a hajnali pirkadat, főleg akkor, amikor nem tudunk aludni. Olyankor már a reggel is jobb, ha eljön, de az éjszakai várakozás nagyon nehéz tud lenni. Sok mindenre szoktunk várni – sok mindenben szoktunk reménykedni – de a legfontosabban, a lényegben – az Isten lelket gyógyító, bűnbocsátó jelenlétében már nagyon kevesen.

Imádságaink a legkritikusabb időszakokra korlátozódnak – és még ha meg is tapasztaljuk egy időre az Isten jelenlétét, oly hamar elfeledkezünk róla, ha már újra jól mennek a dolgaink. Az Istennel való kapcsolatunk szomorú dinamikája ez – az Úr kiszorult az életünkből, a mindennapjaink valóságából.

A zsoltárimádság most visszahozhat bennünket ebből a távolságból és közelebb vonhatja szívünket az Istenhez. Gondoljunk arra, hogy ha koporsó mellett elhangozhat ez a zsoltár, mennyivel inkább elhangozhat akkor is, ha csak a mindennapok harcaiban vagyunk benne, és erő ezekhez a hétköznapi problémákhoz kell.

A 130. zsoltár mai üzenetének egy nagyon szomorú aktualitása van most az evangélikus egyházban. A héten temették el Nyíregyházán egy lelkésztestvérünket, aki 31 évesen kellett, hogy szembenézzen egy daganatos betegséggel. Halála előtt nem sokkal egy levél érkezett tőle. Mindenki tudta, hogy ez a levél most a legnagyobb mélységben íródik, mintha az Isten odatette volna Mezey Gábor élete és betegsége mellé a 130. zsoltár üzenetét.

Ezt a levelet szeretném most felolvasni és azt szeretném kérni, hogy amikor hallgatjuk, ne csupán az emberi tragédiára gondoljunk, hanem a halálba készülő ember Isten melletti bizonyságtételére is:

„Győzelem és vereség Megváltozott valami, mától más lesz minden, lehet végre jobb, lehet végre reménykeltőbb, fény az alagút végén, változás. Nekem akkor jött a változás, amikor azt mondták: nem műthető, túl nagy, nem lehet hozzá férni, kezelhető, de nem gyógyítható. El lehet-e ezt fogadni 31 évesen? De a vereség nem itt kezdődik, a vereség akkor kezdődik, ha elhisszük, hogy ez az élet nem jó, amikor nem látjuk, hogy ez anyánk, ez apánk ez a testvérünk, ez az az ember, akinek szüksége van ránk, ez maga Isten, ez maga a kegyelem, ez maga a csoda. A baj akkor kezdődik, amikor elfogadjuk, hogy a világ nem jó, amikor úgy vesszük, hogy a rossz természetes, a szeretet nem mindennapos, az önző a mindennapos. Pedig az Isten nem ezt a világot teremtette, hanem azt, ahol láthatjuk a szeretetet, a reménységet, a lehetőséget, a törődést, a gondoskodást, az odafigyelést és mindenkiben megláthatjuk magát az Istent. Mért kell baj ahhoz, hogy elvesszük vakságunkat, mért kell baj ahhoz, hogy meglássuk mennyi mindent tehettünk volna? Évek óta nem látott barátok, könnyes tekintetek, imádságot rebegő ajkak, áldozatot nyújtó testvéri kéz és hiszem, hogy nemcsak lehet, hanem van. Megtapasztalva számtalan ember jó szándékú tettét, az Isten kegyelmét, talán elfogadva azt, amit nem lehet, készülve arra, amire nem illik. Talán nincs erőm már istentiszteletet tartani, de életemmel hirdethetem, hogy Ki az, aki az egészen mégis meg tud tartani.”

Ámen.