2010. augusztus 27., péntek

RÉVFÜLÖP - nyitó áhítat a tékozló fiú példázata alapján

Kedves Isten!

Biztosan csodálkozol, hogy levelet írok Neked. Nem szoktunk túl sokszor beszélgetni, levelet sem kaptál még nagyon tőlem, lehet, hogy el sem tudod képzelni, hogy valamit a Tékozló Fiú történetéhez én is hozzátehetek. Én sem nagyon értem, hogyan írhattam meg ezt a levelet, de ha már ennyit gondolkodtam rajta, hát elküldöm Neked.
Szerintem nem nagyon ismersz engem. A nevemet most nem is mondom el, ez most talán nem is fontos. A lényeg az, hogy egy átlagos – vagy talán még sem? – fiatal vagyok, aki most egy evangélikus ifjúsági táborban találta magát. Persze vannak ennek előzményei, nem csak úgy a semmiből csöppentem ide. Sőt, voltam is már ilyen táborban, képzeld. És még az evangélikus gyülekezetem nevét is meg tudom mondani, és ha nagyon megerőltetem magam, még a lelkészem vezetéknevét is.
A barátaim sokszor kinevettek már érte, de én még ifire is járok. Ez egy olyan általában péntek esti találkozó, ahol legtöbbször a barátaim is ott vannak, és bár sehol máshol nem énekelek, ott azért szoktam, sőt, ha elég szigorúak a vezetők, még egy-két beszélgetésben, játékban is részt veszek. Igen, játszani nagyon szeretek, remélem ez Előtted nem ciki.
Ja, és a legfontosabbat majdnem elfelejtettem: képzeld, konfirmáltam is. Nem tudom, tudod-e, ez mit jelent. Egy éven keresztül a lelkészeink gyúrnak bennünket, hátha a Biblia és a gyülekezet hatására jó emberek leszünk. Nagyon kedvesek, meg szoktuk hagyni őket abban a tudatban, hogy azért valamit csak változtunk és tanultunk az alatt az egy év alatt. Ha mégis visszaesünk egy régebbi állapotunkba, tudod, akkor sincs semmi baj, legfeljebb letiltjuk őket a Facebook ismerőseink közül, inkább ne lássák, hogy milyen partyfotók készülnek rólunk…
Szóval ez a Tékozló Fiú történet már régóta foglalkoztat engem. Azt mondták, hogy Te vagy az az apa, aki a kapuban várja a fiát, és elébe szalad a srácnak, aki hazavágta az életét. Rendes vagy, hogy Te mégis ilyen szeretettel fogadod. Kicsit elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha Velem találkoznál. Én elég jó fej vagyok, kedves is, aranyos is, a szüleim is azt gondolják rólam, hogy mintagyereknek születtem, és még most is az vagyok. Még szórakoztat is sokszor, hogy ezek a szülők ilyen naivak tudnak lenni. Jó, ha tudom, hogy viselkedni kell, megerőltetem magam.
Mondjuk ez az iskolában elég nehezen megy – jaj, még rossz is rágondolni, hogy mindjárt kezdődik a suli. Szóval a tanárok elég sok mindent tudnak rólam – hogy a leckét általában a szünetben írom, hogy mindig elfelejtek tanulni, és hogy messze nem úgy teljesítek, ahogyan tudnék. Á, de milyen ciki lenne már ötös tanulónak lenni, rajtam röhögne az egész osztály. De azért a suliban jól elvagyok – nem szólnak rám a ronda beszédem miatt, ezek a tanárok már jól belefáradhattak a munkájukba, inkább ránk hagyják, ha ordenáré módon beszélünk.
Valahol a lelkem mélyén tudom és érzem, hogy a tékozló fiú is beleesett ebbe a csapdába. Az első kocsmában ő is ezt hallhatta, és milyen menőnek érezhette magát, amikor a boroskóla hatására menőnek gondolta, hogy úgy beszél, mint az önmagukról elfeledkező részegek. Igen, az alkohol kemény kérdés. Ha nem iszol egy társaságban, hülyének néznek, strébernek, kilógónak a sorból. Sajnos úgy érzem, hogy inni kell az én társaságomban is, de ez most egy őszinte pillanat, ezért elmondom neked, hogy nekem nem is ízlik az alkohol, az pedig nagyon félelmetes érzés, hogy elkábulok tőle és nem tudom magam kontrollálni. A cigi is veszély még emellé – jaj, olyan nehéz menőnek, társasági embernek lenni, nehezen találom meg önmagam ebben.
És a legnagyobb nehézség az, hogy nem tudom kivel megbeszélni a problémáimat. A szülők semmit nem értenek, folyton csak azt mondják, hogy tanuljak, nem lesz belőlem így semmi, a tanárok is dettó ugyanez. Egy lelkésznek meg elég ciki lenne elmondani, hogy ekkora bajban vagyok. Ezért tetszik nekem valahol ennyire ez a tékozló fiús történet. Mert mindenki átéli, hogy egyszer jó mélyre kerül. Leginkább lelkileg, azt gondolom. Most mindegy, hogy disznópásztor vagy, vagy éppen otthon sírsz, vagy ki vagy akadva egyedül a szobádban, mindenki – tényleg, mindenki? – átéli, hogy néha nagyon bajban van az élete. Azokat csak sajnálni tudom, akik nem is érzik, hogy az ivás, a cigizés, a csajok vagy srácok állandó váltogatása semmire nem vezet – őket egy jó hideg zuhany alá kellene állítani, hogy felébredjenek. Vagy ifire is eljárhatnának, hátha valamit megéreznek ebből a feszültségből, ami most bennem is van.
Mert én is olyan vagyok, hogy elég sok hülyeségre rá lehet engem venni, vagy éppen vannak olyan dolgok, amelyek már nekem is természetessé váltak. Guggolni például a csúnya szavakért csak az ifin, vagy ebben a táborban kell. Amúgy meg menő. Bulizni is egyre többet járunk, természetes, hogy előtte egy kis alkohollal feltankolunk, ne unatkozzunk már. Otthon is sokszor úgy beszélek a szüleimmel, hogy kiakasztom őket, az a dolguk, hogy elviseljenek, és nekem minden jó legyen. Kár, hogy nem tudnak még több pénzt adni, simán el tudnék akármennyit költeni. Persze dolgozni még nem nagyon szeretek, otthon sem segítek túl sokat, majd megcsinálnak mindent a szüleim.
Egy regényt tudnék írni magamról, azonban egy dolog nem hagy nyugodni. Honnan van bennem most ez a lelkiismeret furdalás? Miért érzem azt, hogy nincs minden olyan jól, ahogyan én elképzeltem azt? Miért mondja valami bennem legbelül, hogy vannak dolgok, amiken az életemben változtatni kellene?
Hogy lehet az, hogy ez a tékozló fiú olyan szerencsés volt, hogy így megoldódott az élete? Szegény, úgy tűnt, hogy utolsó szolgának is elment volna az apja házába, csak kimásszon abból a csapdából, amit saját magának okozott. De Te olyan rendes voltál vele, még a másik testvérét is rábeszélted, hogy maradjon nyugodtan, örüljön annak, hogy ez a szerencsétlen srác hazajött. Jó nagy vacsorát adtál a tiszteletére, de azt végképp nem gondoltam volna, hogy egy jókora aranygyűrűt is húzol az ujjára.
Valahogyan nem tudok mit kezdeni ezzel a szeretettel, amivel Te őt visszafogadtad. Ha most az én levelemet olvasod, és megérted belőle, hogy én milyen vagyok, honnan tudjam, hogy rólam mit gondolsz, honnan tudjam, hogy velem mit fogsz tenni? Vajon a bennem rejlő feszültség meg fog oldódni? Tudom, hogy ezer dologban béna dolgokat produkálok, és sejtem, hogy a Te szóhasználatodban ez a bűn, amit annyiszor hallottunk már konfin és ifin is. Jó, legyen bűn, nekem sem tetszik egy csomó dolog az életemben. De hogyan lépjek innen tovább? Segítesz nekem ebben? Segítesz feldolgozni ezt az iszonyú feszültséget, amit a Veled való találkozás okozott bennem? Talán nekem is segítesz visszafordulni az úton? És reménykedhetem, hogy engem is várni fogsz a kapuban?
Bocsáss meg, ha túl merészek a vágyaim. Tudod volt még valami, amit ezerszer mondtak nekünk konfin és ifin – Jézus nevét. Hogy ő olyan figura volt, aki a bűnökért halt meg. Próbálom ízlelgetni magamban ezt a gondolatot – valaki, akinek köze van az életemhez. A Te fiad, de ember is egyszerre. Golgota, kereszt, halál – de azután vasárnap hajnalban mindig énekeljük a feltámadásáról szóló dalokat – jaj, de bonyolult ez az egész, hogyan igazodjam ki benne?
Tudod Istenem, most meghagyom neked a válaszadás lehetőségét. Olyan őszinte voltam most Veled, mint még soha. De őszintén mondom, én magamtól csak ennyit tudok. Élem az életem, sok minden tudom, hogy problémás benne, de valami azt súgja, hogy ha Hozzád közöm van, engem is olyan szeretettel fogadsz, mint a bibliai tékozló fiút. Akkor hát jó – kíváncsi vagyok Rád, elindulok Feléd, akár most ebben a táborban is. Egyet kérek: a Te Lelked vezessen engem és mutassa nekem az utat. Úgy fejezem be a levelet, ahogyan az istentiszteleteken hallottam: Ámen. 
Úgy legyen.

Pángyánszky Ágnes

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése