Ökumenikus imaheti igehirdetés - Krámer György

Keresztyén Ökumenikus Gyülekezet! Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Egy csapat sündisznó, akik a nagyon kemény hideg télben összegyülekeztek egy nagy tölgyfa tövénél, elhatározták, hogy szorosan összebújnak azért, hogy meg ne fagyjanak. Így is történt. Már kezdték éppen jól érezni magukat, már kezdett éppen jó meleg lenni, amikor a tüskéik mindent elrontottak. Minél közelebb próbáltak kerülni egymáshoz, annál inkább problémát okoztak a tüskék. Minden mozdulatnál megszúrták egymást, és egy idő után a fájdalom annyira elviselhetetlen lett, hogy szétugrott az egész csapat. Újra megpróbálták, de megint ugyanez lett a vége. Majd arra az egyezségre jutottak, hogy megkeressék azt a biztonságos távolságot, ahonnan még éppen felmelegítik egymást, de a tüskéik még nem szúrnak elviselhetetlenül.

Ezt a mesét Arthur Schopenhauer, egy filozófus találta ki, aki végtelenül pesszimista ember volt és nagyon élesen kritizálta a társadalmat, az emberi közösségeket.

Meséje az emberi közösségeinket modellezi. Ő azt mondja, az egyetlen dolog, ami összehoz, összehúz bennünket az a szükség. Az ember lényénél fogva képtelen egyedül lenni. Szüksége van arra, hogy saját magányából, lényének ürességéből, életének monotonitásából kitörhessen, menekülhessen a többi emberhez. Amikor azonban együtt van a többiekkel, akkor egyéni érdekei, önös igényei, a másik hiányosságainak elviselhetetlensége, mégiscsak arra kényszerítik, hogy otthagyja a közösséget. Az az optimális távolság, amit a mesében a sünök megtalálnak, hogy még melegítsék, de ne szúrják túlságosan egymást, ez a távolság nem más, mint az udvariasság és a jólneveltség.

„Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá. Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”

Apostolok Cselekedetei 2,42-47

Két kép, két történet szól egymás mellett arról, hogyan is működnek közösségek, hogyan valósul meg az egység.

Itt tél van, a hideg szüksége összehozza a sündisznókat. Mint ahogyan az ember szó szerint menekülni tudna magányából, kitörni akar önmaga szűkös életteréből. Ahogyan elviselhetetlenné lesz a magányban a lét üressége, ahogyan mindennél fontosabb lesz, hogy legyen valamilyen cél, valamilyen tartalom, ami értelmezni tudja életünket.

Ott pedig Jeruzsálem. Nyári meleg idő. Emberek, akiket a lelkesedés hoz össze. Emberek, akik csüngnek az apostolok szavain azért, hogy végighallgathassák a különös történeteket Jézusról. Halljanak a tanításáról, tetteiről, halljanak haláláról és csodálatos feltámadásáról. A lelkesedés gyülekezete, aki valami csodálatos összhangban élik át a közösség erejét és lényegét.

Itt a szúrós, hegyes tüskék. Életünk, személyiségünk valósága. Az önzésünk, ami olyan könnyen kimondatja velünk: nem érdekelsz, jobb nekem nélküled, csak a baj, a gond, az idegesség van ebben a kapcsolatban. Eltéréseink, egyéniségünk, elviselhetetlen tulajdonságaink, amelyeket képtelenek vagyunk egymás mellé illeszteni. Különbségek, amelyek bármennyire kicsik is, sokszor a legfontosabbá, a legzavaróbbá lesznek és képesek arra, hogy mindent tönkretegyenek. Kényelmességünk, lustaságunk, ami képes megszokni mindent, csak ne kelljen változtatni, csak ne kelljen alkalmazkodni, idomulni. Beképzeltségünk, hiúságunk, ami elhiteti velünk, hogy egyedül is tudjuk, képesek vagyunk rá. Inkább maradjak teljesen egyedül, csak nehogy valaki megérintsen, megsértsen. Tüskék, amiket még sorolni lehetne hosszasan.

Ott pedig! Az első gyülekezetben! Azok, akik hitre jutottak, mindenben egyek voltak. Mindenük közös volt, mindenüket megosztották. Ami a tulajdonuk volt, azt elosztották és a pénzt odaadták, ahol arra a legnagyobb szükség volt.

Itt közöttünk, maximum a barátságos mosoly, egy két udvarias kérdés arról, „hogy vagy?” Mi a helyzet a családdal, iskolásak-e már a gyerekek? Jólneveltség és udvariasság. Ez a maximális közelségünk. Pont annyi, ahonnan még nem szúr, nem fáj. És éppen annyi, hogy a közösség látszata meg legyen.

Ott pedig! A jeruzsálemi gyülekezetben! Közös étkezések, egymással megosztott idő! Az a boldogság, hogy a másiknak valóságosan része van az életemben.

Két kép, két történet. Itt a közösségeink a társadalmunk, ahogyan azt egy filozófus látja. Ott a jeruzsálemi gyülekezet, ahogyan azt Lukács közvetíti.

Őszintén szólva, a filozófus kép, bár kegyetlenül megmutatja a valóságot, mégis nagyon igaznak tűnik. Hányszor tapasztaljuk, hogy emberek csak akkor keresik a másik társaságát, ha valamire szükségük van. Csak akkor lépnek közel a másikhoz, ha valamit egyedül nem tudnak megoldani. Hányszor látjuk, hogy valakit csak a magamutogatás mozgat egy közösségben, és hányszor látjuk közösségeink széthullását csak azért, mert a tüskéink szúrását már nem lehetett leviselni. Tényleg ilyenek vagyunk.

Ugyanilyen őszinteséggel azt is meg kell mondanunk, hogy az első gyülekezetről festett kép egyáltalán nem tűnik ilyen valóságosnak, ilyen igazinak. Szép ez a kép, de nem túlságosan szép ahhoz, hogy igaz legyen? Az első gyülekezetről olvasva azt is tudjuk, hogy még az apostolok között is voltak komoly ellentétek. Tudjuk, hogy gondot okozott a kulturális különbség görögök és zsidók között. Tudunk Anániás és Zafira történetéről, akik eladták ugyan mindenüket, de azért biztos, ami biztos, egy rendes részt maguknak is megtartottak. Nem lehet, hogy egy kicsit megszépített ez a kép a jeruzsálemi gyülekezetről? És egyébként is ha tényleg így volt, akkor is ez csak egy apró mozzanata az egyháztörténetünknek, amelyik már a legelső időktől kezdve szakadásokról, törésekről, erőszakról és üldöztetésekről is szólt. El lehet hinni egy ilyen ideális képet az első gyülekezetről?

Nem, én nem hiszem, hogy ilyen rózsaszín lett volna az élet. De mindez nem is ezért íratott meg. Meggyőződésem, hogy a cél inkább az volt akkor is és ma is, hogy lássunk egy képet: ilyenek lehetnétek! Ide juthatnátok el! Erre kaptatok lehetőséget! És itt meg is fordítanám ezt a képet, mert azt gondolom, hogy át is éljük, meg is érezzük ennek az igazi közösségnek a pillanatait gyülekezeteinkben.

Együtt voltak a tanításban, olvassuk. És bizony mi is együtt örülhetünk annak, hogy istentiszteleteinkről, gyülekezeti alkalmainkról egyre több fiatal szülő is hazaviszi az evangéliumot. Nem csak idősek vannak együtt, hanem fiatalok is fontosnak érzik megtapasztalni és továbbadni azt, amiben ők maguk is életerőt, éltető erőt találtak. Ott vannak hittanosaink és konfirmandusaink. Vegyük észre ezt és tudjunk örülni ennek! Hátha éppen ez az öröm lesz az, ami kedvet csinál, ami engedi, hogy visszahúzzuk, lefaragjuk tüskéinket.

Együtt voltak a közösségben, a kenyér megtörésében. Nem véletlenül hallja ki a fülünk itt az úrvacsora, a szentáldozás szavait. Igen, az úrvacsorai közösség képe jelenik itt meg. És mennyire jó az, hogy nekünk is van erről saját élményünk, tapasztalatunk. Ahogyan egy-egy istentiszteleten fiatalok és idősek, családok, házastársak élnek ezzel a lehetőséggel, a közösségnek ezzel az életet megújító formájával. Figyeljünk oda erre az örömünkre, erre a tapasztalatunkra. Talán éppen ez adhat elég lendületet ahhoz, hogy közelebb lépjünk a másikhoz, hogy közelebb engedjük egymást tüskéink távolságánál.

Együtt voltak az imádságban! Hát nem ez az, amit mi is megtapasztalunk éppen. Ökumenikus imaközösség működik gyülekezeteink között! Rendszeres imaközösség! Újra és újra vannak olyanok közöttünk, akik kérik, hogy imádkozzunk beteg szerettükért. A lelkész látogatásakor sokan már maguk mondják: egy imádság most sokat segítene. Örüljünk együtt ma ennek a csodálatos ténynek, hogy Pilisen van súlya, van ereje az imádságnak! Talán éppen ez az öröm ad nekünk elég bátorságot ahhoz, hogy ne tüskéinket méregessük, hanem bátran lépjünk egymás életéhez közel.

Egy ideális, szinte hihetetlen közösség akkor ott Jeruzsálemben, az első gyülekezetben.

És tapasztalatok! Ennek a közösségnek, a Lélek által létrehozott, Krisztusban hívő, az Atyát dicsőítő közösségnek a tapasztalatai itt Pilisen az életünk mindennapjaiban.

Igen! Higgyük el! Tényleg így van! Ez lehet a miénk! Erre a közösségre kaptunk elhívást és lehetőséget!

Ámen.