Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: "Békesség nektek!" Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: "Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg, és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van." És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezét és a lábát.
Lk 24,36-40
A FELISMERÉS CSODÁJA
Keresztyén Gyülekezet! Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Tegnap délelőtt Budapesten, a piros hetes buszon a Hungária körút és a Bosnyák tér között főleg piacra igyekvő nyugdíjasok és diákok utaztak. A megállóban utoljára egy nagyon idős néni szállt fel a buszra. Legalább 80 éves lehetett, arca ráncokkal barázdált, de szép, sugárzó arc volt. Annak ellenére, hogy inkább csinos fiatal lányokat szoktak férfiak megnézni, most szinte az összes buszon lévő fiatal szeme az idős néni arcára szegeződött.
Érdekes pillanat volt. Vajon mit fogta meg ebben az idős néniben a fiatalokat? Én úgy éreztem, hogy talán az emberi élet teljességére csodálkoztak rá ebben az idős, gondokkal barázdált, de mégis ragyogó arcban. Az emberi élet rajzolódott ki a néni arcán és kiderült, nemcsak a fiatalság szépségére lehet rácsodálkozni, hanem az emberi élet minden szakaszában csodálatra és figyelemre méltó élet.
Ha vannak emberlétünknek még nagy kérdései, akkor azok közé bizonyára odatartozik az a kérdés is, ami a megrettenő tanítványok kérdése is volt: ki ez az ember, aki Emmausban megjelent nekik? Hogy lehet ő az a Jézus, akik láttak meghalni a golgotai kereszten? Nem állt tőlük olyan nagyon távol a misztika, a vallási titokzatosság, de mégis: milyen jelenségnek lettek most a tanúivá? Mit jelent mindez? És ezekkel a tanítványokkal együtt mi magunk is feltehetjük a kérdést: mit jelent nekünk ez a régi történet? Egy ódon könyv lapjairól egy misztikus történetet, vagy pedig az életünknek, a hitünknek egy jelentős pillanatát?
Lukács beszámolójából azt halljuk, hogy a tanítványok tele voltak rémülettel és kétségekkel, és féltek, hogy szellemet látnak. Pedig mi hajlamosak vagyunk azt gondolni ezekről a derék tanítványokról, hogy ők automatikusan követték Jézust, és minden szokatlan körülmény ellenére hittek benne. Láthatjuk, hogy nem így van. Ha valaki összegyűjtené azokat a reakciókat, amiket ezek az emberek adtak Jézus feltámadásának hírére, meglepődve láthatnánk, hogy nem sokban különböztek tőlünk. Legfeljebb őket még a modern ember tudatos istentagadása nem fertőzte meg…
Nekik is szembe kellett nézniük kétségeikkel, hitetlenségükkel. Nem csak az eszüknek, a szívüknek is segítségre volt szüksége. Ha belegondolunk, ez az a pillanat, amikor a felismerés egyben a hitet is jelenti. Akinek ott abban az emmausi pillanatban megadatott a felismerés csodája, életformáló hitet kapott a szívébe. A XXI. századi ember nem kevésbé küzd ezekkel a problémákkal. Kétség, hitetlenség, szellemlátás – ismerős, sőt, kedves és divatos fogalmak ezek a ma embere számára. Istenről beszélni, a hitünket megélni – nekünk sem könnyű környezetben kell ezt megtennünk.
Egyszer egy kisfiú a barátaival bújócskát játszott, de a hunyó, akinek meg kellett volna keresni a többieket, egyszerűen hazament, és a kisfiú csak várakozott-várakozott, hogy majd keresni fogják őt. Sírva ment egy idő után a nagyapjához, hogy elpanaszolja bánatát. A nagyapja csak ennyit mondott: látod, Isten is ilyen szomorú. Várja, hogy keressék őt az emberek, de ők nem foglalkoznak Vele.
Ebben a racionális világban, amiben élünk, és amiben azt gondoljuk, hogy mindenre van kézzelfogható, elemezhető magyarázat, nehéz beleképzelnünk magunkat az emmausi tanítványok helyzetébe. Mesés, misztikus a jelenet, amelyben Jézus megjelenik? Nehezen hihető, nehezen felfogható? Lássuk meg, hogy ez a pillanat most előttünk is megelevenedik. Hiba lenne azt gondolnunk, hogy az emmausi történet és a mi életünk két különböző szálon fut. A feltámadott Jézus megjelenése a mi életünk és hitünk nagy kérdése is. Mi vajon kit ismerünk fel benne?
Tudjuk, hogy egyikünk sem születik tökéletes keresztyénnek – még akik hűséges és rendszeres templombajárók is vagyunk, nagyon jól tudjuk – a hit az életünkben sokszor olyan, mint egy meredek emelkedő – van úgy, hogy nem tudunk megbirkózni vele, máskor pedig nem is értjük, hogyan jutottunk fel a tetejére.
A feltámadás-hit az életünknek egy ilyen meredek emelkedője. Itt ebben a földi életben hinni azt, hogy van feltámadás, sokak számára elképzelhetetlen és felfoghatatlan. Pedig nem adatik más „élet”, mint ez a mostani, hogy erről a hitünkről döntsünk. Ez az életünk az, amikor ez a hit megszülethet bennünk. A feltámadás valóban életet-változtató ereje ebben az életünkben kell, hogy elérjen bennünket.
Ugyanott állunk mi magunk is, mint a derék emmausi tanítványok. Itt állunk, kétségekkel és félelemmel a szívünkben, rettegve, hogy vajon szellemet látunk-e, vagy micsoda, kicsoda ez a jelenség, aki itt áll előttünk. A feltámadott Jézusról sok mindent elmondtak már – sokféleképpen magyarázták, tagadták, alakították róla a képet -, de ő mindig meg tudott maradni annak, aki. Az emmausi házban, a tanítványoknak megjelenő, hús és vér embernek. Miben, hogyan ismerhetjük fel őt? Jézus a kezét és lábát mutatja a tanítványoknak. Mit kellett látni a kezén és a lábán, hogy felismerjék? Hát nem főleg arcról ismerjük meg egymást? Kéz és láb? Mit árulhatott el vajon Jézusról?
Amikor a tanítványok ránéztek kezére és lábára, hirtelen meglátták benne mindazt, amit Jézus jelentett nekik. Meglátták a kezet, ami megtörte a kenyeret, ami nekik adta a poharat, a kezet, amely nem félt a leprást megérinteni, a halott leányt felkelteni, a vak szemére sarat kenni. Amikor a lábára néztek, meglátták rajta a végiggyalogolt mérföldeket és az út porát, látták a lábat, amelyet a bűnös, megvetett asszony illatos kenetekkel kenegetett.
Most ezeket a kezeket és lábakat szörnyű sebek borították. Nem is látták még így a tanítványok, hiszen hol voltak már ők akkor, amikor ezeket a sebeket kapta. Rémülten menekültek és bujkáltak, csak a valósággal ne kelljen szembenézniük. Jézus megmutatja a kezét és a lábát – most már ránézhettek, elmúlt a baj. Most már más időket élünk – megtörtént, aminek meg kellett történnie. Nézzétek a kezemet és a lábamat – mutatja Jézus. Ez az igazság, ami velem történt. Ki tudja, hogy az arcomról, a ruhámról valaha is megismertek-e majd? Nem valószínű. Ezek a sebek a kezemen és a lábamon mindent elmondanak rólam. Megismertek-e? Én vagyok az. A halálomban élet támadt. Nem csupán nekem, de nektek is, hiszen egyedül értetek tették velem azt, amit tettek. Ez vagyok én – mély seb és szenvedés, kereszt és halál, de visszajöttem és életet hoztam nektek.
Van, akire a sugárzó arca alapján figyelünk fel, van, akit keze és lába alapján ismerünk fel. Jézus Krisztus, az Isten Fia, így mutatkozott be rémült, ijedt, szellemektől rettegő tanítványainak. Legyőzte bennük a félelmet, hogy tanúskodhassanak arról, hogy Jézus az új élet lehetőségét hozta el a világba.
Már csak egy kérdés marad hátra: rólunk is mondja Jézus, hogy tanúi vagyunk az új élet csodájának. Vajon a mi kezünk és a mi lábunk miről tanúskodik? Amikor a világ Krisztust keresi, ránk is néz. Mit tettek kezeink és hová jutott el lábunk? Mi vagyunk a tanúi a feltámadásnak, az Isten egyházának.
Hadd fejezzem be igehirdetésemet Szent-Gály Kata katolikus költőnő versével:
És messzebb futott a patak vize.
A meggyek ma is ízesedtek,
És szalmaszálat hordott fészkibe
Az ugrabugra kis veréb.
Elment a nap. Te mennyit tettél,
Mit növekedtél,
Miben és miképp?
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése