2011. május 29., vasárnap

Húsvét u. 5. vasárnap igehirdetése - Krámer György

Jákób tusakodása - 1Móz 32,23-33

Egy fájdalmas történet!
Egy történet, ami az áldásért való harcról szól.
Egy történet, ami tele van
Harccal,
Feszültséggel,
Fájdalommal.

Egy bennünket is lelkesítő történet,
Egy emberről, aki darabokra szakadt életét próbálja összerakni.
Aki éppen egy folyón próbál átkelni.
Egy folyón, ami elválaszt,
Ami jelképesen is szétválasztja őt a testvérétől.

Egy félelmetes történetet olvastam,
Ahol az éjszakában, a sötétben dúl a küzdelem,
Az a küzdelem, ami ezt az embert kívülről és belülről is átalakítja,
A küzdelem új kezdetet, új lehetőségeket ad neki:
Új nevet kap,
Új nap virrad rá.

A neve ennek a küzdő, harcoló embernek: Jákób.
A neve ennek a mindent elválasztó folyónak: Jabbók.
A neve, az új neve ennek az embernek: Izrael.

Jákób egyedül marad az éjszakában.
De vele van az életének minden csalása.
Megcsalta, becsapta, átverte a testvérét, az édesapját.

Mindezt azért, hogy ő maga boldoguljon.
Mindent megnyert, és mégis a lényeget elveszítette.
Gazdag lett, de belül végtelenül szegény.
Mindent elmond az, ahogyan ott áll egyedül az éjszakában.

És azután egyszer csak nincsen már egyedül többé.
Valaki felbukkan a semmiből,
Egészen pontosan a sötétségből lép elő,
És küzdeni kezd vele.
Talán a rossz lelkiismerete,
Talán csalásainak démonja,
Talán mindaz, ami az életében elfojtva, elrejtve ott volt a szívében.

Az éjszaka közepén, ott a sötétségben egy hajnalig tartó küzdelem,
Egy olyan harc, ami iszonyatos fájdalommal jár.
Jákób forgócsontja kificamodik,
Jákób szinte mozgásképtelen lesz,
Egy éles, csontig hatoló fájdalom,
Egy bénító fájdalom,
De Jákób nem adja fel, tovább harcol.
Jákób az áldásért harcol ezzel a titokzatos valakivel:
Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!
Csak akkor hagyom abba a harcot, ha megáldasz!
Addig nem engedlek el!

És itt az első furcsa, felfoghatatlan fordulat.
Lehetséges az áldásért harcolni?
Lehetséges küzdeni azért, hogy Isten megáldja az életemet?
Lehetséges akár Istennel is azért harcolni, hogy megáldja az életemet?

Az áldás az életünkben nem valami olyan, ami független tőlünk?
Nem Isten dolga az áldás?
Nem ő dönti el, hogy mikor, és hogyan, és egyáltalán megáld-e?
Az áldásért imádkozni – igen!
Az áldást kérni – igen!
De az áldásért harcolni
Az áldást feltételként szabni, kényszeríteni, követelni?
Azt, ami tőlünk független mégis irányítani?
Lehetséges ez? Lehet az Isten áldásáért harcolni?

A történetünk szerint ez nem kérdés, hiszen Jákób ezért harcol:
Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!
Semmi kétség, hiszen mi is ezt teszzük.
Mi is mindent megteszünk azért, hogy az életünkön áldás legyen!
Mi is mindent elkövetünk azért, hogy az életünk sikerüljön,
Hogy az életünk teljes legyen,
Mindent megteszünk azért, hogy az életünk elkerülje a bajt,
Minden erőnkkel küzdünk azért, hogy élhető legyen az életünk.
A saját életünk,
A családunk élete.

Sokszor mi is éppen úgy küzdünk, mint Jákób!
Hányszor küzdünk teljesen egyedül!
Hányszor küzdünk elkeseredetten az életünkben?
Hányszor küzdünk a sötétséggel, a reménytelenséggel?
Hányszor érezzük azt, hogy életre-halálra kell küzdenünk valamiért,
Küzdenünk valakiért.

Valójában minden erőnkkel az Isten áldását keressük az életünkben.
A megáldott, működő, teljes és boldog életet kutatjuk.
Töredezett életünkben a beteljesedett életet, az egész-séget, a gyógyulást keressük.

Harcolunk azért, hogy legyen valaki, aki a sebeinket meggyógyítja,
Legyen valaki, aki képessé tesz minket az életre újra,
Aki megvigasztal, aki átölel, aki segít felépíteni mindent, amit elvesztettünk már.
Küzdünk azért, hogy legyen valaki, aki megvigasztal szomorúságunkban.

Harcolunk az áldásért,
Amikor betegség tör ránk, vagy arra, akit szeretünk,
Harcolunk, amikor a csalódottság, a reménytelenség, a megalázottság
Térdre akar kényszeríteni minket.
Harcolunk, amikor azt érezzük az egész életünk menekülés már…

Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!

Az ember küzd az áldásért,
Küzdenie kell az áldásért!
Vannak, akik a legelemibb áldásért küzdenek:
Hogy legyen tető a fejük felett,
Hogy legyen tiszta ivóvizük
Legyen ehető, és nem mérgező ennivalójuk,
Legyen munkájuk, ami értelmessé teszi a napokat,
Hogy tanulhassanak,
Hogy jól élhessenek ahelyett, hogy mindent birtokolnak,
Hogy az életünk szabad legyen, és ne kelljen megalázkodni mindenért, és mindenben.
Mennyien vagyunk, akik küzdünk az áldásért:

Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!

Hogy lehet-e az áldásért küzdeni?
Igen lehet, sőt kell is!
Mi más az egész életünk, ha nem az áldásért való küzdelem?
Mi más az életünk, mint az áldás utáni vágyakozás:
Ezért küzdünk mi is:
Néha emberekkel, néha önmagunkkal, de a legtöbbször az Istennel magával, mint Jákób.

Jákób küzd az éjszaka sötétjében az Istennel!
És itt a másik érthetetlen pillanat: Jákób megnyeri ezt a küzdelmet!
Nem adja fel, nem enged, és a végén ő lesz a győztes!

Csak hát milyen győzelem ez?
Hiszen a végén belesántul, belenyomorodik ebbe a harcba!
Lehet győztes az, aki bicegve, sántikálva hagyja el a harcteret?
Fájdalmas győzelem, áldozatot követelő győzelem ez.

Küzdenünk és harcolnunk kell az áldásért, DE!
És ez a másik nagy igazsága ennek a történetnek:
Ha az áldás jön,
Akkor az biztosan nem a mi egyéni elképzeléseink és szükségeink szerint jön.

Az áldás, amit Jákób kiharcol, nem egy rózsaszín álom!
Ez egy megszenvedett áldás,
Egy fájdalmakkal megérlelt áldás.
Egy olyan áldás, ami egészen másként érkezik, mint ahogyan azt mi elképzelnénk, szeretnénk vagy vágynánk.
Nem simán, hozzánk alkalmazkodóan jön.
Nem a vágyainkat elégíti ki!
De mégis áldás, sőt ez az áldás igazán!

Mert nézzük csak meg, hogy mi történik?

A következő pillanatban,
A fájdalmas harc és küzdelem után ez a Jákób teljesen megváltozik!
Kívülről – belülről valami új kezdődik el!
Még a neve is más lesz! Jákób – a csalót jelentette,
És most leteheti ezt a nevet és IZRAEL lesz a neve.
Mert küzdöttél Istennel és győztél!

Jákób élete teljesen megváltozik, amikor az áldást megkapja:
És akkor felkelt neki a nap!
A sötétségből a hajnal fényei és színei.
Felkelt a nap!
Hány éve hordozta már magában Jákób a csalásait?
Hány éve volt már magányos, elszakítva a családjától?
Hány éve vágyott már arra, hogy hazatérhessen?
És végre meglátta a világosságot, felkelt neki a nap!

És elindul a tetvére felé!
És az áldásban a legmélyebb szakadások is meggyógyulnak!
Az egymást évtizedek óta gyűlölő testvérek most egymás nyakába borulnak.
A félelem, a gyűlölet, a harag helyére egyetlen mozdulat kerül:
Átölelik egymást!

Ézsau pedig eléje szaladt, átölelte őt, megcsókolta őt, és mindketten sírtak!

És ezek a könnyek feloldanak mindent.
A köztük levő távolságot, a csalást, a haragot.
Feszültséget és elszakítottságot oldó könnyek ezek.
Áldott könnyek.
Áldott találkozás.

Az életünkért és az Isten áldásáért harcolva,
Megsebesülve, szenvedve,
Sántítva, bicegve,
De megáldva!
Megáldva és az áldást tovább adva!

Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!

Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése